2009. február 11., 07:442009. február 11., 07:44
Határon innen és túl Marian Cozma tragédiája döbbentett rá minden békeszerető, jóérzésű embert arra: nagyon nincs az rendjén, ha késekkel, kardokkal felfegyverkezett bandák alkothatnak maffiát, grasszálhatnak a nyílt utcán, garázdálkodhatnak szórakozóhelyeken, szedhetnek védelmi pénzt. Az enyingi, veszprémi klánok ténykedése nem helyspecifikus, a gaztetteikről szóló híradások nyomán ugyanúgy végigfut a hideg minden romániai polgár hátán. Ezekbe a bűnözőkbe botlunk Bukarestben és Craiován, Kolozsváron és Brassóban, és hasonló cipőben járunk a tekintetben is, hogy az alvilággal szemben a magyar és a román rendőrség egyaránt képtelen felvenni a harcot. Hajmeresztő, hogy miközben Enying, Siófok lakossága a Sztojka-féléktől retteg, a magyar rendőrség szerint a Balaton-parti városokban nem rosszabb a közbiztonság, mint máshol. Odaát arról folyik a vita, létezik-e cigánybűnözés, hol hibádzik a roma közösség integrációját célzó oktatás- és szociálpolitika. Eközben nálunk a román rendőrség ma is bottal üti a brassói rablógyilkos vagy a ciorogârlai fegyverrablók nyomát, a Boc-kormány harmadik belügyminisztere a bűnözés elleni „erőteljes” fellépést ígéri. Hát ne röhögjük szembe? Csoda, hogy a bűnüldöző szervek ilyen fokú hozzá nem értése mellett magyarok és románok százai beveszik a bukaresti és budapesti média maszlagát, és abban bíznak, hogy majd jönnek Arkan szerb gerillavezér tigrisei, és szétcsapnak a honi maffiózók között? Az elmúlt napokban láttuk: a tehetségét magyar földön kamatoztató román kézilabdázó halála olyan szolidaritást váltott ki a határ két oldalán, amelyre utoljára talán a ’89-es forradalom idején volt példa. Ezzel egy időben a veszprémi tragédia százezrek fejében gyújtott meg lármafát: itt az ideje a társadalmi összefogásnak, amely hatékonyabb tud lenni száz csendőrosztagnál. Tulajdonképpen ez az egyetlen, amitől retteg az alvilág, és ez is a lényeg: féljen a maffia, ne mi. Ha ez sikerül, Marian Cozma halála nem volt hiábavaló.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.