Az apropót természetesen a december elsejei román ünnep körüli események jelentik: a Csíkszeredában lezajlott román katonai erődemonstráció és a Csoma Botond RMDSZ-es képviselő 1918. december elsejével kapcsolatos igazságokat kimondó parlamenti beszédére érkezett hisztérikus román reakciók. Hiszen mindkét esetben szélsőjobbos, magyargyűlölő szervezetek adták meg az alaphangot, amihez azonnal csatlakozott a hivatalos Románia is. Vagy ha nem csatlakozott, akkor saját kezdeményezésből viselkedett úgy, mintha a szélsőségesek kottájából játszana. Ez a csíkszeredai román állami ünnepség – a katonai felvonulás páncélozott harcjárművekkel, a harci repülők és helikopterek csak a kedvezőtlen időjárás miatt nem voltak jelen – kapcsán jelenthető ki a leghatározottabban. Azt megszoktuk, hogy a már orvosi esetnek minősülően magyargyűlölő, Nemzet Útja nevű szélsőséges szervezett magyar többségű településeken tart kiscsoportos soviniszta foglalkozást a román nemzeti ünnepeken.

A céljuk az, hogy a magyarok ne érezzék magukat otthon, biztonságban a saját szülőföldjükön, amivel természetesen nem érnek célt, az izzadtságszagú provokációk legfeljebb szánakozást váltanak ki. De arra már minden jobb érzésű ember felkapja a fejét, ha az állami szervek erősítik fel hasonló kezdeményezéssel a soviniszta hőbörgők üzeneteit. Nehéz nem arra gondolni, hogy a komolyabb katonai arzenál csíkszeredai felvonultatásával üzenni akarnak a magyaroknak: vegyenek vissza a jogkövetelésekből a nagyromán „nemzetállamban”. Vagy esetleg egyenesen provokálni szerettek volna.

Persze előfordulhat, hogy a katonai erődemonstrációt nem ezért szervezték, „csak” a legyőzött újabb megalázásának szándékával, de az ukrajnai események fényében különösen rossz ízlésre vall egy ilyen parádé. Csoma Botond beszéde kapcsán az nem meglepő, hogy a szélsőséges AUR tiltakozásképp kivonult az ülésteremből. Ám ebben az esetben is követte a gesztust a mainstream részéről is a hasonló kaliberű reakció, amikor Lucian Romașcanu művelődési miniszter intézett ellenünk a magyarellenes érzelmek felkorbácsolására kiválóan alkalmas, hagymázas kirohanást. Amelyben – meglehetősen vastag arcbőrről téve tanúbizonyságot – ismét csak a román kormányok által hangoztatott évtizedes hazugsággal állt elő, miszerint Romániában példás a nemzeti közösségek helyzete. Majd még hergelt is egy jókorát, amikor a történelmi tényeket is meghazudtolva arról értekezett egy vereteset, hogy Erdély történelmileg a románoké.

Mindezekből ismét csak egyértelműen kiviláglik, hogy a magyarellenesség olyan szinten ivódott bele a romániai társadalomba, hogy reflexszerűen, a legnagyobb természetességgel jön elő, sőt egyértelmű társadalmi konszenzus övezi. Mindezen túlmenően a jelenségnek geopolitikai vonzatai is lehetnek. Az ukrajnai háború felértékelte Románia szerepét a washingtoni külpolitikában, fekvése miatt stratégiai fontosságú az Oroszország megfékezését célzó NATO-erőfeszítések megvalósításához. Ezt jelzi az is, hogy a héten Bukarest adott otthont a katonai szövetség külügyminiszteri értekezletének.

A bukaresti illetékesek úgy érezhetik, ilyen körülmények között bátrabban felléphetnek az őshonos magyar közösség jogos követeléseivel szemben, és büntetlenül élhetnek a megfélemlítés legprimitívebb eszközeivel, mivel a nyugati szövetségesek számára most még az átlagosnál is kevésbé fontosak a kisebbségi jogok – főleg, ha magyarokról van szó. Ilyen körülmények között egyesek úgy láthatják: itt az idő „leszámolni” a Trianon óta kimondva-kimondatlanul nemzetbiztonsági kockázatnak tekintett magyarokkal. Pedig nem kell ahhoz mélyreható politikai ismeretekkel rendelkezni, hogy egyértelmű legyen, mindez nem a legjobb módszer a magyar–román viszony rendezésére, hiszen a csíkszeredai erődemonstráció azt sugallja: a román állam ellenségként tekint az őshonos magyar közösségre.

Bukarest jóindulatát és a kisebbségi ügy megnyugtató rendezése iránti őszinte szándékát az jelezné, ha páncélosok és harci repülők helyett infrastrukturális, gazdasági, egészségügyi és oktatási fejlesztéseket küldenének a térségbe. Ám valamiért inkább a katonai erőfitogtatást tartják megfelelő eszköznek, miközben a magyar állam fejlesztéseit is megpróbálják megfúrni. Pedig nem kell messzire menni a példáért, amely azt bizonyítja: az ilyen egymásnak feszülésekből mindkét fél csak vesztesen kerülhet ki.