2009. április 28., 10:502009. április 28., 10:50
A sör, de még a lángos is megkeseredik a szájban, vége, ennek is vége. És nincs ez másként másnap reggel sem, hórukk emberek pakolják kamionokra a cuccot, egy illúzióvilág kulisszái tűnnek el a szemünk láttára. A köztisztaságiak bokáig érő szemetet terelgetnek, a kertészet emberei pedig csak nézik, mi lett idén tavaszi munkájukból.
Az Erzsébet park színpadközeli részét mintha sáskahad semmisítette volna meg – ugyancsak immár hagyományosan. Az évek során megtervezett-megszavazott és részben megvalósított parkálom romokban hever. A tegnap még borostyánként kúszó futófenyő széttaposva. Az évelő virágok paradicsomának szánt „édenkert” keményre döngölt kopár föld. A rododendronokkal színesített sziklakert kövei méterekkel odébb hevernek korábbi helyüktől, a zúzottkőágy nyomaiból pedig sokkal messzebbi vidékekre is jutott.
A kérdés évtizedes és visszatérő: mi legyen Erdély legnagyobb tradíciókra visszatekintő városünnepével? Az ötletgazdával, sajnos, már nem lehet megvitatni a kérdést, Kónya Ádám idén angyaltávlatból szemlélte a nyüzsgő sokadalmat. A tizennyolc éve a városközpontba és központi parkba álmodott városünnep túlnőtte magát, az érdeklődés számbeli növekedését azonban még arányaiban sem követte az a fajta tudati fejlődés, amely a Boney M hallgatása közben is képes tekintettel lenni az árnyékliliom életben maradási esélyeire.
Jönnek persze idén is forgókapák, a gyepszőnyegnek még van némi esélye, s talán a pázsitszegfű pótlására is akad tartalék a városi kertészetben. A tüneti kezelés azonban aligha jelent megoldást. A városünnep és az emberi gyarlóság kevésbé igényes helyszín után kiált, ahol „záróra” után a kertész nem kényszerül feltétlenül elmorzsolni egy könnycseppet a szeme sarkában: látja, ott volt a kedvenc rózsám...
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok