Az elmúlt hétvégén az RMDSZ egy munkaülés és egy ünnepség között tette egyértelművé, hogy számára megkezdődött a kampány, amit két körülmény indokol: az előre hozott parlamenti választás egyre erőteljesebben körvonalazódó eshetősége, a helyhatósági megmérettetés közeledése, továbbá az alakulat magyar ellenzékének egyesülése. Mindebből máris kitűnik, hogy nemcsak eseménydúsnak, de erőpróbának, ilyen értelemben pedig vízválasztónak is ígérkezik az előttünk álló év a romániai magyar politikában.

A legnagyobb kérdés az, hogy sikerül-e némiképp meghaladni az elmúlt évek többnyire politikai sárdobálásban és sokkal kevésbé konkrét eredményekben megnyilvánuló magyar–magyar ellentéteit. Hogy képesek lesznek-e úgy kezelni a különböző politikai szereplők az immár kétpólusúvá váló szembenállást, hogy az ne a választási megmérettetésen megszerezhető tisztségekért folytatott küzdelemmé silányuljon csupán, hanem az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett közös cselekvéssé is. Egyfajta sokszor hangoztatott akcióegységgé. Az előjelek vegyesek. Úgy tűnik, az RMDSZ-ben tudatosult, hogy az eddiginél keményebb versenyre kell felkészülnie az idei helyhatósági választáson, mégpedig a szintén a hétvégén beharangozott, az EMNP és az MPP összefogása nyomán létrejövő Erdélyi Magyar Szövetség porondra lépése nyomán. A szövetség elnöke ugyanakkor némiképp megpendítette a kompromisszumkészség lehetőségét azzal, hogy közölte: az RMDSZ a stratégiai célok elérése (a szatmárnémeti polgármesteri tisztség megőrzése, valamint a marosvásárhelyi visszaszerzése) érdekében kész az együttműködésre „azokkal, akikkel lehet”. Hogy ezek kik lesznek, lehetnek, arra ma még korai válaszolni, azt viszont megtapasztaltuk az idők folyamán, hogy a szinte mindenben egyeduralomra és kizárólagosságra törekvő alakulat miként értelmezi az együttműködés lényegét: fogjon össze vele mindenki az ő érdekében. Bár az MPP-vel kötött megállapodások látszólag az RMDSZ együttműködési hajlandóságát bizonyították, a szövetség tisztában volt vele, mekkora politikai haszonnal jár számára ellenzéke egy részének „megszelídítése”.

Az alakulatnak különben is természete, hogy nemigen hajlandó tudomást venni arról, ami a múltban a részét képezte ugyan, ma viszont már nem az ő érdekeit szolgálja. E téren roppant jellemző volt az RMDSZ fennállása 30. évfordulójának megünneplése, amelyen igencsak szelektívre sikerült az egykori alapítók méltatása. A szónokok közül többen is kifogásolták, hogy az egyik bukaresti portál munkatársai által az 1989-es romániai rendszerváltásról, az azóta eltelt három évtizedről forgatott dokumentumfilm még csak említést sem tesz az országban élő nemzeti kisebbségekről, a magyarokról. Mintha Romániában kizárólag románok élnének. A szálka és a gerenda analógiája mentén viszont roppant tanulságos volt, hogy az RMDSZ kolozsvári születésnapi gáláján elhangzott visszaemlékezések, felsorolások közepette egyszer sem hangzott el Tőkés László neve, holott mégiscsak a szövetség alapítói közé tartozik, arról nem beszélve, hogy több mint tíz éven át betöltötte az alakulat tiszteletbeli elnöki tisztségét. Persze tudjuk, hogy útjaik rég szétváltak, az EMNT elnöke pedig jó ideje az RMDSZ legádázabb, kíméletlen kritikusának számít, ettől függetlenül – akárcsak a magyarokat Románia történelméből – mégsem lehet kitörölni az RMDSZ múltjából.

Persze vélhetően nem ez a gesztus fogja meghatározni, hogy kialakulhat-e együttműködés az idei két választáson az RMDSZ és az új politikai erő között. Pláne, hogy jelenleg nehezen megjósolható, az 1 + 1 több lesz-e kettőnél, azaz nem tudjuk, hogy a néppárt és a polgári alakulat egybeolvadása együtt jár-e a két tábor eddig felmutatott erejének megtöbbszörözésénél. Az viszont biztos, hogy a stratégiai célok elérése – és mindenekelőtt ide sorolható Marosvásárhely visszaszerzése, a bukaresti parlamenti képviselet megőrzése, no és persze az önrendelkezés bizonyos formáinak kivívása – érdekében elengedhetetlen lesz egy minimális kompromisszum, egy közös nevező lefektetése. Az eltérő pártérdekeken túlmenően ez egyértelműen az erdélyi magyarság érdeke.