Egy társulat közönséget keres

Félreértés ne essék: dicséretes a valamikor igazi színházat csináló Tompa Miklósról elnevezett vásárhelyi társulat vezetőségének a kezdeményezése, miszerint március 5. és 8. között egylejes jeggyel invitálja a hölgyeket a padsorokba. Annál is inkább, mivel a négy darab közül három esetében a - kistermes - telt ház drágább belépők esetében is garantált. Kettőnél a darab élvezhetősége, a harmadiknál az újdonsága miatt. Viszont jócskán elgondolkodhatna a magyar tagozat menedzsmentje azon, hogy a nagy színpadra, alig egy pár hónappal ezelőtt jelentős anyagi áldozatok árán előállított történelmi dráma mi a csudáért nem kell a nagyérdeműnek még egy árva lejért sem. Nem az a baj, hogy a közönség annyira nem szereti Závada Pál Bethlenjét, hogy még egy fél házat sem képes megtölteni, hanem az, hogy valaki mindezek ellenére is egy olyan darabot próbál a nézőkre erőltetni, amit Magyarországon egyetlen hivatásos társulat sem volt hajlandó műsorra tűzni. Egyezzünk meg: a rendezés, a díszlet, a jelmez, a zene, a színpadi mozgás és a színészi játék mind a helyén vannak. Olyannyira, hogy lehet akár fesztiváldíjat is elhalásznak. Závada Pál írói érdemeit is kár lenne elvitatni. Ám a József Attila- meg Kossuth-díját nem az emberileg teljesen leírt Bethlennel érdemelte ki, és már most borítékolható, nem is azzal fogja megduplázni. Ha a West Enden a mintegy másfél tucatnyi pompás színházi épület és ugyanannyi remek társulat tulajdonosa, Andrew Lloyd Webber képes volt a saját darabját is levenni műsorról, csak azért, mert mindössze elég nagy közönségsikernek örvendett és nem óriásinak, mint a többi, akkor semmiként nem fér a fejembe, hogy a vásárhelyi Nemzeti társulatvezető-rendezője miért erőltet egy olyan darabot, amelyről már a bemutató után kiderült, hogy a bukta receptje szerint készült. Ha ez a műsorpolitika irányelve, a jövő évi nőnapra még ennyi egylejes jegy sem kel el; akkor majd a színháznak kell fizetnie annak, aki hajlandó - legalább egy felvonás erejéig - beülni a nézőtérre. Az ajándék lónak nem nézem a fogsorát, de egy nagy múltú társulatnak az ürességtől kongó széksoraira sem lennék ismét kíváncsi.