2009. február 05., 10:172009. február 05., 10:17
Az ott elhangzottak alapján ugyanis végleg leszámolhatunk azzal az illúzióval, amellyel az uniós csatlakozás előtt áltattuk magunkat, és amely szerint az EU-ba való belépést követően a kisebbségi problémák szinte egy csapásra, maguktól megoldódnak a nagy, közös ultramarinkék-csillagos boldogságban. A helyzet egyértelmű: az EU régi és új tagállamainak többsége a toleranciáról és az emberi jogok fontosságáról szóló lózungok ismételgetése mellett továbbra is ódzkodik a kisebbségek kollektív jogainak, önrendelkezésének elismerésétől. A nagy, közös multikulti jegyében síkraszállnak amellett, hogy a muzulmán bevándorlók mecseteket építhessenek, és a szexuális kisebbségek, valamint az állatok jogai is gyakorta kerülnek a figyelem középpontjába, ám az őshonos kisebbségi közösségek jogkövetelései rendre leperegnek az egyéni polgárjogok elsőbbségét hirdető illetékesekről. Már az problémát jelent, hogy megértessük: az ázsiai vagy afrikai bevándorlókat nem lehet egy kalap alá venni azon közösségekkel, amelyek évszázadok óta Európában élnek, és rendszerint nem önszántukból lettek egy idegen állam polgárai. Ebben a helyzetben a kisebbségi csoportok identitásának megőrzéséért vívott küzdelem fő frontvonala továbbra is azon országokban húzódik, amelyekben élnek. Persze a brüsszeli hivatalokat is bombázni kell a igényekkel, ám az önrendelkezést Bukarestben, Pozsonyban és Belgrádban kell kikövetelnünk, kikényszerítenünk. A mostani, a magyar intézményvezetők leváltását és az államfő arrogáns autonómiaellenes kijelentését követő felzúdulás megadhatja az alaphangot. A többségi társadalom, a hatalom képviselőit az igények pontos megfogalmazása, az igényelt önrendelkezés kereteinek kidolgozása, ismételt elutasításuk, illetve a szerzett jogok további megnyirbálása esetén pedig az utcai demonstrációk, sőt polgári engedetlenség döbbentheti rá: az ország társadalmi békéjét, a nyugodt egymás mellett élést épp az elszakadni nem kívánó kisebbségek önrendelkezési igényeinek teljesítése szavatolja.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.