Diszkópatkányok

Inni is kellett rendesen, legalább a havi fizetés egynegyedét. Mivel minden faluban volt buli, éjfél után át lehetett gyalogolni a szomszédba és kérni pár pofont. Manapság már más a módi. Csak városon és egy-egy magát városnak képzelő faluban van klub, mert a diszkó már nem menő, azt nem lájkolják a fiatalok. Taxival mennek oda s vissza, mert az presztízskérdés. Útközben az éjjelnappaliban bevásárolnak innivalóból, mert a nagypapa pincéjében áll a víz, a klubban pedig a csillagos eget veri az árlista. A bulira hangolódva aztán fű alatt jól lerészegednek, és fejest ugranak a banzájba. A zenéről nem tudunk érdemben beszélni, mert azt jobb, ha nem is hozzuk szóba.

A falusi diszkóérzés és létforma végleg megszűnt, és sajnos már a házibulik hangulata sem idézi. Nem vagyok vén csont, aki réveteg tekintettel a múltat siratja, de akkor azért mindennek megvolt a maga szertartásos jellege. A legjobb, Magyarországról csempészett metálos pólónkat vettük fel, amelyet még kimosni sem engedtünk, nehogy lekopjon róla a kedvenc együttesünk emblémája. Jól bekölniztük magunkat, és szétvagdaltuk a frissen vásárolt farmernadrágunk mindkét szárát. Nagymamánk csaknem szívszélhűdést kapott, amikor meglátott, hiszen a kis kollektivista nyugdíjából ruházott minket, a farmert pedig a szomszéd unokahúgának nagybátyjával hozatta, aki Magyarban volt kifliárus.

Boldog idők! Aztán hajnalban, amikor a kebelbarátunkat befektettük az előttük lévő árokba – majd az apja beviszi, ha vasárnap reggel a templomba menet meglátja –, hazatántorogtunk, de a házba csak alsónadrágban volt szabad belépni. Nem, egyáltalán nem volt perverz a család, csak annyira beleitta magát a ruházatunkba az alkoholgőz és a többtonnányi elszívott cigaretta füstje, hogy még a kutya sem volt hajlandó a szárítókötél alá feküdni, ahol a friss szellő lengette őket.

Bőrünkbe véste magát a hangulat! Mert hangulat az volt, amikor a lassú metálballadák hevében minden feketébe öltözött rocker sírva térdepelt a régi óvoda konyhájában, ahol szombatonként a diszkót rendezték. Ott értünk férfivá! Kiskorunkban a tejbegrízt tálalták fel nekünk azon az asztalon, amelyiken később a bort mérték. Minden a régi maradt, az épület is, csak a felhasználási módját dekonstruálta az idő. A legszebb pedig az, hogy a szemben álló raktárból hamarosan klub lesz.