Bár az udvariasság és a jóérzés általában azt parancsolja, hogy ne irigykedjünk, és ne rontsuk el mások örömét, december elseje mégis más kategóriát jelent. Hiszen a hivatalos román nemzeti ünnep kapcsán nem lehet elégszer elmondani: igenis problémás, hiszen az valójában ellenünk szól, a magyarok – akik közül egymillió az ország polgára – rovására ünnepelnek.

Ennek nyomán arra sem árt felhívni a figyelmet, milyen hazugságokon is alapszik a tél első napjára időzített román nemzeti ünnep.

Az első hazugság mindjárt arra vonatkozik, hogy bármit is ért volna a nagygyűlésen a kelet-magyarországi területek elszakításáról és Romániához való csatlakozásáról a kizárólag román küldöttek által kimondott, egyoldalú döntés.

Nem lehet elégszer leírni: hiába állt elő a valós közép-európai helyzetet nem ismerő, a státusához képest megengedhetetlenül naiv Woodrow Wilson amerikai elnök a nemzetek önrendelkezéséről szóló tizennégy ponttal, az új határokat a világháborúban győztes hatalmak húzták meg a sajt érdekeik alapján. Így az Erdély, a Partium és a Bánság egy részének az anyaországtól való elszakításáról szóló döntésre vajmi kevés befolyása volt a bukaresti unszolásra összehívott gyulafehérvári román dzsemborinak – arról Párizs és London döntött a saját geopolitikai, gazdasági érdekei alapján. Pontosan úgy, ahogy például az afrikai gyarmatokon, vagy – ha már az első világháború utáni helyzetnél tartunk – a török uralom alól felszabadult közel-keleti területeken osztoztak meg.

Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok végül nem is kívánt részt venni a „rendezésben”.

A második hazugság a Romániához csatolandó területen élő, nem román őshonos közösségeknek az önrendelkezésről tett ígéret volt.

A nagygyűlésen elfogadott dokumentumban hiába szerepelt az autonómia, azt a román állam illetékesei egy pillanatig sem szándékoztak biztosítani.

Ehelyett – miközben ironikus módon szovjet nyomásra a kommunista diktatúra idején működhetett rövid ideig egy autonómnak mondott régió –, Erdély 1918-as román megszállása óta folyamatos az őshonos magyar közösség elleni üldözés, a román állami szervek a mai napig változatos eszközökkel próbálják ellehetetleníteni.

Gondoljunk csak az elrabolt ingatlanok visszaszolgáltatásának megtagadására, az anyanyelvi oktatás elleni támadásokra, a hivatalos magyar nyelvhasználat következetes elutasítására, illetve elszabotálására.

De ugyanennek a stratégiának a részét képezi az is, hogy elvették Hargita megyétől a Békási-szorost, ami egyértelműen a magyar közösség életterének, illetve gazdasági lehetőségeinek szűkítését célzó lépés.

És ehhez jönnek még az olyan kezdeményezések, mint a parlamenti küszöb emelését célzó törvényjavaslat, amelynek egyetlen célja volt: hogy a magyar közösség ne juttathasson be képviselőket a törvényhozásba.

Ne feledjük a soviniszta, szélsőséges román szervezetek ismétlődő provokációit sem, amelyek során a magyarlakta régiókba hirdetnek gyűlöletkeltő megmozdulásokat – mint például ma is Sepsiszentgyörgyön, de ebbe a sorba illeszkednek az úzvölgyi katonatemetőben megtartott magyarellenes gyűlöletszeánszok is.

De ide sorolható az a gyakorlat is, hogy az erdélyi és partiumi városok jó részében a belvárosi oszlopokat a hétköznapokon is román zászlók százaival díszítik, hogy ha már az épületek az őket építő magyar közösség jelenlétét hirdetik, legalább a piros-sárga-kék zászlóorgia jelezze, hogy ma kik is az urak.

Közben pedig a mélyromán nemzeti érzés által elborított agyú illetékesek fel sem fogják, hogy a nevetségesség menő „túlhasználattal” csupán elértéktelenítik, devalválják a nemzeti jelképeiket.

Arról nem is beszélve, hogy Románia általában véve sem lett jobb hely: miközben a kormány azon ügyködik, hogy a növekvő költségvetési hiány ellenére is osztogatni tudjon a jövőre esedékes választási szuperév előtt, az ország polgárai közül legalább négymilliónyian továbbra is inkább külföldön keresik a boldogulást, a közhangulatot pedig jól jelzi, hogy egyre erősebb támogatottsággal bírnak a szélsőjobboldali, a magyarellenességet politikájuk egyik központi elemeként „művelő” pártok.

Mindezek alapján kijelenthető: az egyik legnagyobb hazugság az Romániában, hogy az ország lakosai mindenféle diszkrimináció nélkül egyformán hazájuknak érezhetik Romániát, és együtt örülhetnek a nemzeti ünnepen.

Hiszen amíg az ország létének és a mai román nemzeti identitásnak az alapját a magyarok legyőzésében, megalázásában látják, ezt ünneplik, és nem hajlandóak egy olyan eseményt találni, és nemzeti ünneppé kinevezni, amely a mai ország összes polgára számára pozitív tartalmat hordoz – 1989. december 21-e például ilyen lehet –, addig nincs előrelépés. Sem az őshonos magyar nemzeti közösség államalkotó tényezőként való elismerése és a neki járó jogok szavatolása, sem általában véve a magyar-román közeledés terén.

Addig a román nemzeti ünnep nem egyesíti, hanem nemzetiségi alapon szétválasztja az ország polgárait, és jelentős részüket kizárja a közös országprojektből.

Persze előfordulhat, hogy éppen ez a cél.