A nyilvános megnyilatkozás után alkalmazniuk kell az állampolgársági törvényt, és meg kell fosztaniuk a szlovák állampolgárságuktól azokat, akik a magyar állampolgárságot is felvették. Mire jó, ha valaki hivalkodik a szlovák törvények áthágásával? Van-e értelme annak, hogy valaki kihívja maga ellen a sorsot? A kérdéseket tovább lehetne sorolni, és minden bizonnyal sok érv szól amellett, hogy nem szabad ilyet tenni. Még a népi bölcsesség is azt mondja: nem kell „fejjel menni a falnak”, „a türelem rózsát terem”. Mert hát, ha valaki magyar állampolgárságra vágyik, nyugodtan megszerezheti azt a szlovák hatóságok tudta nélkül is.
De vajon van-e értelme a magyarság titkon szerzett kötelékének? Valami mégis azt súgja, meg kell becsülni Gubík Lászlót, Boldoghy Olivért és a többieket. Amit tesznek ugyanis, az nem puszta exhibicionizmus. Olyan tett, amely az egymással szemben megfogalmazott nemzetpolitikákat az emberi jogok területére tolja át. E megközelítés által pedig olyanokat is érzékennyé tesz az ügy iránt, akiknek amúgy frászuk van a nemzetpolitikáktól. Utat nyit a szlovákiai és európai bíróságokon lefolytatandó perek előtt. Megannyi olyan ügy van a közéletben, amelyet a következmények tesznek fontossá. A szlovák nacionalisták által Nyitrán megvert Malina Hedvig története mínuszos hír maradt volna, ha a rendőrség kézre keríti, és megbünteti az elkövetőket. Amikor azonban egy állam kormánya és teljes államapparátusa szállt harcba azért, hogy a magyarsága miatt bántalmazott diáklányra hárítsa a felelősséget, az már sokat mondott el a szlovákiai állapotokról.
Sajnos, kell a meghurcoltatás a bizonyítási eljáráshoz. Csak az emberi sorsok rajzolhatják ki hitelesen a valóságot. Ezek által válik nyilvánvalóvá, hogy a szlovák állam olyasmit tilt, ami egész Európában, még Romániában is banalitásnak számít. 22 évvel ezelőtt Tőkés László személyes története vezetett el a romániai diktatúra bukásához. A változáshoz – úgy látszik – Szlovákiában is emberi arcok kellenek.
Trump végül mégis a háborút választja a béke helyett? – tették fel sokan a kérdést azt követően, hogy az amerikai elnök bejelentette: növelik az ukrajnai fegyverszállításokat, és 50 napos ultimátumot adott Putyinnak az ukrajnai háború befejezésére.
Ellopták a magyarok Erdélyt, egész Románia élőben nézte, csak épp nem látta, mert a székely furfang fél órára lekapcsolta a villanyt.
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.