Bud Spencer a villamoson

Mondanom sem kell, nem filozófiatörténetről beszélgettek, és nem is akadémiai stílusban. Félig románul, félig magyarul, de leginkább valamilyen, az állatvilágból ismerős, indulatszavakból álló nyelven. Egyikük, egy langaléta suhanc kiskakas módjára kezdett fel-alá vonulgatni a kocsiban, mintegy jelezve: ez itt mind az övé, kétszer is vállon lökve a férjet, miközben éktelen hangerővel ordított a telefonjába.

Aki ismer, tudja, hogy nyugodt ember vagyok, de képtelen voltam megállni, hogy rá ne szóljak, persze nem agresszíven, hiszen a fene sem akart verekedni, de azért mégiscsak megkértem, beszéljen már egy kicsit halkabban. Szörnyen felháborodott, mintha csak belegázoltam volna a túlfejlett kis önbecsülésébe, erre a többi kölyök is odagyűlt (kölyköt írok, bár egyiktől sem kérdeztem meg, hány éves, de tizennyolcon biztosan alul voltak, a viselkedésükről nem is beszélve). Az egyik kislány különösen nagy szájjal méltatlankodott, hogyaszongya ha nem tetszik, szálljunk le a villamosról, meg odavetett egy-két vulgárisabb szitokszót is, amitől viszont a férj jött ki a sodrából.

Nem mondhatnám, hogy arrafelé haladt a történet, amerre szerettem volna, de reménykedtem, tettlegességre csak nem kerül sor egy villamoson, ha nem is volt sok utas rajtunk kívül. Ekkor azonban, mint egy Bud Spencer ex machina, a kocsi hátuljából megjelent egy torony méretű férfi, aki laza természetességgel – és olyan gyorsan, hogy meglepődni sem volt időnk – a két keze ügyébe eső kamaszt a szó legszorosabb értelmében nyakon csípte, és egy elmotyogott „na elég volt, tűnés” kíséretében egy mozdulattal lependerítette őket az épp megálló járműről. Időm sem volt megfigyelni, hogy a többiek hogy kerültek le – két kézzel hat kamaszt kihajítani nem kis teljesítmény –, de tény, hogy egy másodperc múlva a nagyszájú leányka már lentről fenyegetőzött felhúzott orral, hogy „majd felülünk egy másikra!”.

Nem álltuk meg a férjjel, hogy el ne röhögjük magunkat, Bud Spencer meg eltűnt a villamoskocsi hátuljában, úgyhogy meg sem tudtuk neki köszönni. A kamaszok meg, ki tudja, talán először hallották az életben, hogy nem illik ordibálni a villamoson. Persze lehet, hogy a lependerítés ennél hasznosabb lecke volt.