2010. március 01., 09:522010. március 01., 09:52
Elismerem, hogy a vele való foglalatosság jó buli: leszedni a ragacsos szőlőt, hessegetve a darazsak vérszomjas regimentjét. Vagy több száz kilométert utazni érte Moldvába. Aztán összezúzni, kipréselni, lesni, hogy forr, lehúzni, kóstolgatni, tenni-venni.
Sőt azt sem tartom kizártnak, hogy élvezet csakazértis megitatni a hordónyi lőrét az udvariasan vagy pofátlanul vonakodókkal. Másrészt viszont a borkészítő kénytelen meginni a saját borát, leginkább amikor mások is látják, és amikor a legjobban esik a borozgatás. Lehunyt szemmel ízlelgetni, és dicsérni olyan szaporán, hogy másnak levegővételnyi ideje ne legyen ellenvéleményre.
Műborivó vagy – vágta a szemembe a barátom, és csak pislogtam, hogy jó na, a bolti tej, a bolti kenyér és tojás után, most már a bolti bor is felkerül a szégyenlistámra. Mert nem vagyok én a bornak nemhogy szakértője, de még csak értője sem.
Ahhoz tartom magam, amit egyszer egy borásztól hallottam, aki a borkóstolásról tartott előadása után azt mondta, a lényeg, hogy jól essen a bor, amit iszunk. De erősen pironkodtam, amikor a magyarországi testvérfalut látogató atyámfia, bő alsó-háromszéki magabiztossággal magyarázta az egri borásznak, hogy mennyi kén és cukor kell a valódi jó házi borba, s hogy az első leve száraz, de a fickó, vagyis a második eresztés, na az asszonynak való, édes, mert azt jól megcukrozzák.
A letaglózott borász replika és majdnem légvétel nélkül maradt, abban a tudatban hagyva kioktatóját, hogy na, most osztán jól megaszonta a táposnak. És a pincértől is elvárom, minő pikírtség, hogy ismerje az itallapot, amiről elad. De az élet kenterbe veri a filmet alapon, bizonymondom megtörtént velem, hogy itallap hiányában, a milyen boruk van kérdésemre a főúr lazán azt felelte, hogy piros és fehér. Nem és nem fogtam gyanút, és tovább faggattam, hogy a pirosból mégis milyen. Csípőből lőtte a választ, a szeme se rebbent: literes és hétdecis.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok