Mindössze egy hét választja el a két dátumot egymástól, ez a viszonylagos távolság, avagy közelség pedig akár jelképesnek is tekinthető. Mert bár egymáshoz közel, egymás szomszédjaként létezik, él, lélegzik, lüktet a két kultúra, és földrajzi, történelmi értelemben is számos kapcsolódási pont fedezhető fel köztük, a legtöbbször mégis azt érzékeljük: párhuzamos világokban élünk, amelyek között aligha van átjárhatóság.

Sok oka és jele van annak, hogy nem vagyunk kíváncsiak egymás kultúrájára, azonban szerencsére arra is akad példa, hogy különféle terekben – színházi, irodalmi, múzeumi, képzőművészeti, filmművészeti, zenei közegekben – mégiscsak találkozhat, hathat egymásra, közeledhet egymáshoz a magyar és román művelődés. És jó, ha nem hagyjuk figyelmen kívül, hogy a kulturális világainkat összekötő jelenségekre, közös területekre is összpontosíthatunk ugyanannyi erővel, amennyivel a bennünket egymástól elválasztó, elszigetelő vagy éppenséggel egymásnak ugrasztó szempontokra szoktunk figyelni.

Kulturális határaink, választóvonalaink reálisak és metaforikusak egyszersmind. Reálisak, mivel az ember egy másik kultúrából sokszor csak azt értheti meg teljes egészében, amit a gondolkodás alapvető színtereként használt anyanyelv lehetővé tesz: példa erre a bűvös erejű szavakból teremtett költészet, ami csak akkor közelíthető meg maradéktalanul, ha az ember anyanyelvén olvas verset – a fordítás már, ahogy mondani szokás, „gúzsba kötve táncolás”. Ugyanakkor elvontak, jelképesek és esetlegesek is ezek a határvonalak, hiszen ha akarjuk, egyes színházi produkciók, a zene vagy a képzőművészet világa anyanyelvtől függetlenül is megközelíthető. Ha a román közönség érdeklődéssel fordul egy magyar művész alkotásai felé, vagy ha mi, magyarok kíváncsiak vagyunk egy román művész munkáira, akkor semmi akadálya mű és befogadó találkozásának – ami etnikumtól, sőt a mindenhová beszivárgó politikától is független.

A politika pedig, úgy tűnik, legtöbbször megoszt e tekintetben, inkább elválasztja, semmint közelítené kulturális dolgainkat. Gondoljunk csak a 2018-as centenáriumi évre, amikor a nemzetiségi öntudatot legyezgető, köldöknézegető, nemzetféltő román diskurzusokban sokszor lazán elfelejtették azt, hogy az elmúlt száz évben a nemzeti kisebbségek mi mindent tettek hozzá az ország kultúrájához. Bár lehet, hogy naivitás remélni, mégiscsak tegyünk így, és bízzunk abban, hogy egyre többen akadnak, akik belátják: nem szabadna a kulturális közegekbe exportálni a politika különböző szintjein zajló konfliktusokat. Hiszen a kultúra igenis képes lehet arra, hogy segítsen az összhangteremtésben, az egymásra hangolódásban, az egymás felé való közeledésben. Jó példa erre, hogy amikor magyar szerző darabja miatt érte szélsőnacionalista, ordas támadás a sepsiszentgyörgyi román teátrumot, akkor a kulturális intézmény vezetősége korrektül kiállt a magyar–román színházi együttműködés védelmében és jegyében. De az is jó példa, amikor tavalyelőtt Kovászna megye önkormányzata helyi román kultúraszervezőt tüntetett ki a Háromszék Kultúrájáért elismeréssel.

Ha idei eseményekre gondolunk, épp most ünneplik Marosvásárhelyen egyazon rendezvénysorozat égisze alatt a román és magyar kultúra hetét. Mert bár a két jeles napot egy hét választja el egymástól, miért ne lehetne az az egy hét közös ünnep? Miért ne lehetne egy jó lehetőség arra, hogy félelmeinken, sérelmeinken, feszültségeinken, ellenérzéseinken túllépve tágítsuk a kulturális érintkezési területeket, megpróbáljuk átlépni önnön határainkat? Mert bármennyire is párhuzamosak a világaink, ha akarjuk, találhatunk köztük átjárókat.