Apróság

 A gép előtt álldogáló lány hirtelen eltűnik. Már épp kezdenék bosszankodni, amikor ismét a kasszához érkezik, kezében egy lezárt tasakban nagy csomó aprópénz. Miután beönti a rekeszekbe, mosolyogva jelzi: jöhetünk fizetni, ő a maga részéről készen áll. Alig vásároltunk valamit, és csak nagyobb címletű bankónk van. Nem förmed ránk, nem követeli az aprót, nem kezd el veszekedni, hogy mit várunk tőle kora reggel. Ehelyett hiánytalanul leszámolja a visszajárót, megköszöni a boltjukba vetett bizalmunkat, és ezzel kvázi utunkra enged. Mi pedig megyünk is, élvezve azt a bizsergető jó érzést, amiben otthon mondhatni sosincs részünk egy-egy bevásárlás után.

Merthogy nem mondtam, hogy mindez nem nálunk, hanem Mallorcán történt. Egy olyan üzletben, aminek két fiatal tulajdonosa láthatóan kisvállalkozásukból él. Vagyis nem engedheti meg magának, hogy az akár csak nézelődő esetleges vásárló ne hozzájuk térjen be legközelebb, mert valami nem tetszett neki. Ezért nem felejtenek el nyitásra megfelelő mennyiségű aprópénzről gondoskodni. De ugyanezt teszik az autóbuszsofőrök is, akiknél felszálláskor a menetjegyet kell megvenni, s akik pillanatok alatt centre pontosan vissza tudnak adni a legnagyobb címletből is, lévén előttük külön-külön rekeszbe rendezve mindenféle forgalomban lévő érme. Nálunk viszont? Végső soron fölösleges is szóvá tennem, olyan régen és olyannyira általános az egész országban az úgymond apróhiány. Amikor bevezették az „erős” lejt, azt hírelték, hogy mostantól aztán ránk köszönt a pontosan leszámolt visszajáró paradicsoma, hogy még az utolsó banit is...

Mondanom sem kell, hogy szó sem volt ilyesmiről. Eleinte még próbáltak cukorkával vagy rágótablettával pontoskodni, de hamar leszoktak erről is. Vígan kerekítik felfelé az összegeket, s nem ritka az sem, hogy a papír egylejes is hiánycikk. Igaz, hogy egy-két banis „tartozást” a vevőnek is jóváírnak, de egyre több helyen csattannak fel egy-egy nagyobb címlet láttán. És jól lehordják a vevőt: ilyen emberek miatt, akik csak nagy pénzekkel dobálóznak, nem tudnak ők másoknak visszaadni. Egy párszor megkockáztattam a bankból kérés lehetőségét, de fitymálva néztek rám, hogy micsoda apróságokkal foglalkozom. Nem is számolgatom a sok odamaradt banit, abból úgysem lehet sarokházat venni, egyszerűen csak az bosszant, hogy most is, ezért is egyes-egyedül én, a jóhiszemű vevő vagyok a hibás.