Az Egyesült Államokban nem egyszerű dolog rendőrnek lenni. Állig felfegyverzett bűnözővel vagy késsel hadonászó bedrogozott hülyegyerekkel hadakozni mindennapos történet egy amerikai egyenruhás számára. Szabálytalankodó autóvezetőnek lenni sem leányálom. Az igazoltatástól a bilincsig egyetlen rossz mozdulattal el lehet jutni. Ha fekete vagy, talán egy kisebb félreértett lépés is elég.

Barack Obama elnökké választásakor, majd újraválasztásakor milliós tömegek hitték el azt a tengerentúl, hogy a rasszizmus már a múlté. Igaz, a naivak és idealisták sokasága inkább Európából került ki. Amerikában eközben Obamával egy méretes lepel került a hosszú évtizedek óta zavartalanul jelen lévő, olykor emberáldozatokat is szedő rasszizmusra, finomabban fogalmazva: a fehérek és színesbőrűek között létező kölcsönös bizalmatlanságra.

Miközben a washingtoni külügyminisztérium évente több oldalas jelentéseket készített különböző országok gonosz kormányzatainak jogtipró gyakorlatairól, addig az Egyesült Államokban rendületlenül szakadt egyre lejjebb egy többnyire feketékből álló réteg. Ezek az európai ésszel nehezen felfogható szegénységbe csúszó nagyvárosi tömegek talán éppen Obama idején vesztették el minden reményüket a felemelkedésben. Mert természetesen nem igaz, hogy Amerika a lehetőségek országa. A szerencsétlen George Floyd halála csak az a szikra volt, amelyik bármikor, bárhol kipattanhatott volna.

De miért tudott ilyen méreteket ölteni a fosztogatással egybekötött lázongás? A szegénység miatt elkeseredett és a valóban létező rasszizmus miatt dühös, de kellőképpen fel is dühített tömegek joggal érzik úgy: eljött az ő idejük. Az új koronavírus néven futó pszichózis, az ezáltal kissé megbénult ország különösen jó terep az anarchiához. Az Európában az utóbbi időben visszaszoruló szélsőbaloldali mozgalom, az antifasiszta jelige alatt balhézó Antifa soha nem látott játszótérre lelt az amerikai nagyvárosokban. Választási év lévén, a „lázadókat” biztatók mögött nyíltan vagy titokban felsorakozik mindenki, akit zavar Donald Trump. A politikában bakanccsal lépegető elnök éppen annak a posványos, belterjes, a hatalmat egymás között leosztó, de magát nagyon demokratikusnak nevező washingtoni rendszernek adott fricskát négy évvel ezelőtti megválasztásával, amelyik most az antirasszizmus jó öreg jelszava mögé bújva szurkol a randalírozóknak.

Az amerikai álom ezekben a napokban élőben közvetített csúnya végjátéka drámai és kiszámíthatatlan fordulatot is vehet abban az esetben, ha a nemzeti gárda, vagy a későbbiekben bevetett hadsereg valamilyen okból kifolyólag hibázik, esetleg arra kényszerül, hogy lőjön. Ennél valószínűbb forgatókönyv a lázongás lassú elhalása, visszaszorítása. Ez utóbbiért szorít az amerikaiak többsége. Számukra az antirasszizmus csak addig szimpatikus, érdekes, amíg arról egy fotelben ülve lehet vitatkozni.

A mostani felfordulás azt hozza ki végső győztesnek, aki nagy erőfeszítések árán visszaállítja a rendet. Ezt kezdik felismerni Trump demokrata párti ellenfelei is, akik egyre riadtabb arccal próbálják nyugtatni szavazóbázisuk felhevült részét. A rasszizmus elleni agresszív szlogenektől kicsit, a gyújtogató harcosoktól viszont nagyon ideges amerikai többség közben készül az újabb csendes bosszúra: Trump megszavazására.