2009. április 01., 11:022009. április 01., 11:02
Ugyanez a kérdés merül fel akkor is, ha magyarul címezzük meg a borítékot, ha magyarul próbálnánk érvelni a bíróságon folyó perünkben, vagy ha magyarul szeretnénk vizsgázni a jogosítvány megszerzéséért. A tény, hogy a kisebbségi ember nap mint nap ilyen dilemmák elé kerül, önmagában is azt igazolja, nincs teljes és tényleges egyenlőség, a többségiek mindig helyzeti előnyt élveznek. A hátrány leküzdéséhez pedig a kisebbséginek folyamatos többletmunkára van szüksége. A többség mindig hazai pályán játszik, a kisebbség mindig idegenben. A gyakorlati érvek pedig mindig a többséget erősítik. Ha beadványomhoz meg akarom nyerni a tanácsosok támogatását, folyamodjak a többség nyelvén; ha biztos akarok lenni abban, hogy célba ér a levelem, ne kockáztassam a magyar nyelvű címzést; ha győztesen akarok kikerülni a pereskedésből, ne kérjek tolmácsot a bíróságon. Ezek a kompromisszumok pedig apró lépésekkel vezetnek az önfeladáshoz, a nyelv, az identitás elvesztéséhez, az asszimilációhoz. Azzal, hogy megpróbálunk érvényt szerezni anyanyelv-használati jogainknak, egyenrangúságunkat akarjuk tanúsítani, azt próbáljuk önmagunknak is, másoknak is sugallni, hogy nem vagyunk alacsonyabb rendűek, hogy nekünk is jár az, ami mások számára magától értetődik. A többségi oldalon eddig idegenek voltak a kisebbségi szempontjaink, nem is értették az ezekkel kapcsolatos érveinket. Brüsszelben azonban a románok ugyanúgy kisebbségiek, mint a magyarok, az Európai Parlamentben ugyanúgy mérlegre kell tenniük a célszerűség és az egyenrangúság szempontjait. Az Európai Unió segíthet az empátia kialakulásában. Ha pedig eljutottunk a megértésig, már csak az a kérdés, van-e akarat a tényleges egyenjogúság kialakítására.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.
Látogatottsági adatok