2009. november 25., 11:152009. november 25., 11:15
Vegyünk egy egyszerű példát: jön egy okos, aki abban találja örömét, hogy borzolja a kedélyeket a saját honlapján, ami aztán vonzza a rajongókat. A bejegyzéshez hozzábiggyeszt egy figyelemkeltő címet – lehetőleg nagybetűkkel, hogy verje ki az olvasó szemét – s az egészet megspékeli egy tragédiába illő feljajdulással.
Maga a téma kiválasztása pontosan átgondolt kell hogy legyen: érdekelje az embereket, de ne legyen elcsépelt vagy hétköznapi, és valamilyen tábort támadjon: állatvédőket, vegetáriánusokat, kopaszokat, vagy a kockás inget viselőket, mindegy. Ha ez megvan, akkor ügyesen meg kell szerkeszteni, lehetőleg egy jó nagy felháborodást keltő képpel, majd hátradőlni és várni a kommentárokat.
Hozzászólókból pedig annyiféle van, mint csillag az égen. Az egyik ilyen emberfajta, aki bármely napszakban bármilyen témához hozzá tud szólni, csak láthassa a nevét, s a másik oldalon is feszítse a húrt. A veszélyesebb fajta az, aki ugyanolyan naplót vezet, mint amihez hozzászól, ennek általában egyik lényege, hogy reklámozza a sajátját, és nem utolsósorban a saját hihetetlenül magas értelmi szintjét.
Ezzel aztán összeáll a kép. Az ilyen emberek határok nélkül szabadjára engedik a véleményüket, elsöpörve mindenféle etikát, másik ember iránti tiszteletet (csak azt nem értem, ha ilyeneket megengednek maguknak, miért törlik a csúnya szavakat? Az sokszor nem annyira sértő, mint a mondanivaló), és táplálják a tüzet addig, míg nem hoz már új látogatókat a bejegyzés. Aztán az oldal statisztikáját böngészve öntelten dobják sarokba a témát, helyet adva egy új botránykeltő bejegyzésnek.
S az egész termékeként megmarad egy nem rutinos olvasó, aki naivan nézegeti ezeket a bejegyzéseket, s a hitéből is kitér, ha egy őt gyalázó beszólásra akad. Aki még nem találkozott nyíltan saját fajtáját sértegető írásokkal, s aki soha nem veszi a bátorságot, hogy hozzászólással megvédje magát, hisz tudjuk, hogy a hülyék legyőznek a rutinjukkal. S a nagy demokráciát hirdető „értelmiségi” szabad véleménynyilvánításából nem marad más, mint egy fájó pont a csendes „átlagember” emlékezetében.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.