A kirekesztés emlékművei

Az oszlopon csak a román elesettek nevét tüntették fel, míg az akkor többségi lakosság soraiból származó hősi halottakat annyival intézték el: „Meghalt 29 szász is”. Az első világháborúban az osztrák–magyar hadseregben szolgáló románok kapcsán pedig azt hazudják: azok Erdély Romániához csatolásáért adták az életüket.

De függetlenül attól, mennyire primitív vagy kifinomult a megnyilvánulási forma, az eredmény ugyanaz: fokozza a gyűlölködést, egyúttal legitimálja a többi nemzeti közösség elleni uszítást. Mondhatnánk azt is, hogy emlékművet állít a kirekesztésnek.

De mindez persze nem csak Maros megyében érvényes. Néhány hete Nagyváradon zajlott meglehetősen primitív színvonalú vita egyes internetes felületeken annak kapcsán, hogy fölvetődött: szobrot kellene állítani Kabos Endrének, a város egyetlen olimpiai bajnokának, aki 1932-ben Los Angelesben, majd 1936-ban Berlinben szerzett olimpiai aranyérmet kardívásban Magyarország színeiben. Az alaphangot az egyik, magyarbarátnak semmiképp sem nevezhető helyi román hetilap adta meg, amikor már eleve azzal a címmel adott hírt a kezdeményezésről, hogy egy olyan olimpikonról van szó, aki Trianon után a magyar állampolgárságot választotta – mintha ez valamilyen lenézendő, megvetendő döntés lenne. Pláne úgy, hogy Kabos 1906-ban született, tehát a döntést vélhetően nem ő maga hozta meg, hanem a családja.

Az olvasói kommentárok azonban még messzebbre mentek: természetesen elvitatták a település jeles fiának jogát attól, hogy szülővárosában szobra állhasson. Sőt volt, aki csak azért, mert a 30-as években magyar színekben Berlinben nyert aranyat, egyenesen lenácizta – még az sem zavarta, hogy a cikkben is rögzítették, hogy egyébként zsidó vallású volt.

Ennek kapcsán két következtetés is levonható. Egyrészt ennyire hat még ma is az 1989 előtti romániai fasiszta kommunizmus hazug, történelemhamisító narratívája a „horthysta fasizmusról”, amely akkoriban a román „történetírás” illetékesei szerint Magyarországon tombolt. Másrészt az, hogy – akárcsak a zágori emlékmű esetében – a településen csupán az elmúlt évtizedekben többségbe került román közösség tagjainak jó része egyszerűen illegitimnek tart minden olyan lépést – legyen az a hivatalok kétnyelvűségének biztosítása vagy egy nem román személyiség szobrának felállítása, esetleg csak annyi, hogy nem román polgárok nevét is feltüntessék egy emlékművön –, amely arra emlékeztet: a várost nem csupán románok lakták és lakják. Ezért megbotránkoznak, amiért a kisebbségek még ilyen nyilvános emlékjelekkel is meg kívánják mutatni, hogy nemcsak múltjuk, hanem jelenük és jövőjük is van az adott településen, régióban. Hiszen ezzel megzavarják a konkrét és szimbolikus román térhódítást is.

Benne van ebben a gyarmatosító mentalitás is, amely furcsa, tudathasadásos elegyet alkot a román társadalomban még mindig uralkodó, hazug narratívával, amelynek szellemében már kisgyermek koruktól indoktrinálják az embereket, hogy Nagyvárad vagy Kolozsvár, illetve Erdély és a Partium egésze 1920-ig „idegen megszállás” alatt állt, és úgy kellett „felszabadítani” őket az „elnyomók” uralma alól.

Márpedig ilyen közegben a tolerancia is relativizálódik. Határozottan el bírjuk képzelni, hogy a zágori önkormányzat román illetékesei rendkívül toleránsnak és kisebbségbarátnak érzik magukat, amiért az obeliszken egyáltalán feltüntették, hogy azért a település 29 szász polgára is hősi halált halt. Hiszen akár el is hallgathatták volna a tényt, hogy a faluban szászok is éltek, hasonlóan a klasszikus vicchez, amely szerint Lenin elvtárs szelíden hazaküldte a hivatala előtt játszadozó gyerekeket, miután labdájukkal betörték az ablakát, pedig főbe is lövethette volna őket.

Nos, ilyen viszonyok között kell értelmezni azt, ahogyan a román kormányok és egyéb állami intézmények, illetve az egyszerű román polgárok jelentős része viszonyul az országban élő őshonos, nem román közösségekhez. A saját szemükben Románia a kisebbségvédelem mintaországa, a kisebbségek paradicsoma. Hiszen még vannak magyar iskolák – bár néha el-ellop a román állam egyet-egyet –, vannak kulturális intézményeink – bár néha azok önállóságát is megkísérlik felszámolni –, és vannak emlékműveink is, még ha néha meg-meggyalázzák is őket. És egyáltalán, élhetünk az egységes román nemzetállam területén.

Pedig akár pogromot is szervezhetnének ellenünk, mint 1990-ben Marosvásárhelyen.