185 eurós amerikai nagybácsi

Jólnevelten még körömreszelőt se tettem soha a kézitáskámba, mikor felültem a repülőre. Vagyis megtettem mindent, hogy Guantanámónak még a környékét is elkerüljem. Köztem és az ígéretek földje közötti viszonyra a gyanú legkisebb árnyéka sem vetülhetett. Ez volt az alapállás, amikor eldöntöttem, hogy újra kimegyek. Az állásközvetítő miután kért ezerféle igazolást, hogy szakmailag és erkölcsileg és különben is kifogástalan múlttal rendelkezem, írtam önéletrajzot és szándéknyilatkozatot, készítettem portrét és egészalakos fényképet, majd kifizettem 185 eurót, átadott nekem egy meghívót. Az én drága jó Áron bácsikám írt, és meghívott, töltsek el nála egy álomi fél évet. A közvetítő azt mondta, ne törődjek semmivel, menjek el a nagykövetségre vízumért, a többit majd ő intézi. Megállt bennem az ütő, és a drámai pillanatokban azon vacilláltam, esetleg tényleg meglátogathatnám ezt az Áront, mert ki tudja. A közvetítő szólt, hogy jobb, ha elfogadom az ajánlatát, mert jók az „összeköttetései”. Erre rögtön lemondtam alig öt perce megszerzett amerikai nagybátyámról, és elrohantam a rendőrségre. Mindez öt évvel ezelőtt történt és azóta sem hallottam az ügyről semmit. A napokban azonban kaptam egy értesítést az ügyészségről. Jó nagy kerülővel, mert az öt évvel ezelőtti címemen lakó halászta ki a postaládából és jutatta el hozzám. Hogy aszongya, az ügyet lezárták, a vádlottakat felmentették, és ejnye-bejnye. Mert én voltam a rakoncátlan, mert nekem pontosan elmagyarázták, hogy nagybácsit kapok és nem munkát. És ejnye-bejnye, mert én tudtam, hogy nekem nincs is rokonom odaát. És én mégis mindezzel egyetértettem, és irgum-burgum. És ha kell a pénzem, indítsak civil pert, és örüljek, hogy ennyivel megúszom. Én nem vagyok ilyen, kérem szépen, mondtam, de jól letorkoltak, húsz napig fellebbezhettem volna… De öt év alatt ötször költöztem, és én nem is írtam alá, hogy átvettem, de én tényleg nem vagyok ilyen, kérem szépen…Kuss! Ez a sokat emlegetett román igazságszolgáltatás, ezúttal az én bőrömön.