2009. február 10., 00:332009. február 10., 00:33
Jólnevelten még körömreszelőt se tettem soha a kézitáskámba, mikor felültem a repülőre. Vagyis megtettem mindent, hogy Guantanámónak még a környékét is elkerüljem. Köztem és az ígéretek földje közötti viszonyra a gyanú legkisebb árnyéka sem vetülhetett. Ez volt az alapállás, amikor eldöntöttem, hogy újra kimegyek. Az állásközvetítő miután kért ezerféle igazolást, hogy szakmailag és erkölcsileg és különben is kifogástalan múlttal rendelkezem, írtam önéletrajzot és szándéknyilatkozatot, készítettem portrét és egészalakos fényképet, majd kifizettem 185 eurót, átadott nekem egy meghívót. Az én drága jó Áron bácsikám írt, és meghívott, töltsek el nála egy álomi fél évet. A közvetítő azt mondta, ne törődjek semmivel, menjek el a nagykövetségre vízumért, a többit majd ő intézi. Megállt bennem az ütő, és a drámai pillanatokban azon vacilláltam, esetleg tényleg meglátogathatnám ezt az Áront, mert ki tudja. A közvetítő szólt, hogy jobb, ha elfogadom az ajánlatát, mert jók az „összeköttetései”. Erre rögtön lemondtam alig öt perce megszerzett amerikai nagybátyámról, és elrohantam a rendőrségre. Mindez öt évvel ezelőtt történt és azóta sem hallottam az ügyről semmit. A napokban azonban kaptam egy értesítést az ügyészségről. Jó nagy kerülővel, mert az öt évvel ezelőtti címemen lakó halászta ki a postaládából és jutatta el hozzám. Hogy aszongya, az ügyet lezárták, a vádlottakat felmentették, és ejnye-bejnye. Mert én voltam a rakoncátlan, mert nekem pontosan elmagyarázták, hogy nagybácsit kapok és nem munkát. És ejnye-bejnye, mert én tudtam, hogy nekem nincs is rokonom odaát. És én mégis mindezzel egyetértettem, és irgum-burgum. És ha kell a pénzem, indítsak civil pert, és örüljek, hogy ennyivel megúszom. Én nem vagyok ilyen, kérem szépen, mondtam, de jól letorkoltak, húsz napig fellebbezhettem volna… De öt év alatt ötször költöztem, és én nem is írtam alá, hogy átvettem, de én tényleg nem vagyok ilyen, kérem szépen…Kuss! Ez a sokat emlegetett román igazságszolgáltatás, ezúttal az én bőrömön.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
Ha George Simion nem is győzött az elnökválasztáson, azért mégis sokat nyert abból a „kalandból”, hogy ő lett a szélsőjobboldal közös államfőjelöltje.
1916. szeptember 20-án az Erdélybe betörő román hadsereg egyik ágyúlövedéke Vízaknán léket robbantott a hegy oldalában, és a korábban elárasztott sóbányából kitóduló sós víz három 1848-as huszár konzerválódott holttestét is magával sodorta.