Varázslatos erdei kisvonat Máramarosban – Őszi utazás Románia egyetlen működő gőzmozdonyos szerelvényén

Sokan mondják, hogy nem érdemes országhatárokon át messzi tájakra utazni ahhoz, hogy lélegzetelállító természeti látványban legyen részünk, hiszen Romániában is szépséges vidékek várják az odautazót. Ezt határozottan beigazolódni érezheti az, aki Máramarost, Felsővisó híres erdei kisvasútját, a több évszázados, patinás fatemplomokat választja célpontul a napsütéses őszi időben.

A Máramarosi-havasok lábánál fekvő Felsővisóból induló híres kisvonat a megye egyik legfontosabb turisztikai látványosságának számít,

a fatemplomok közül pedig többet is érdemes megtekinteni, ilyen például a Felsőkálinfalván (Călinești) található régi istenháza, aminek első írásos említése az 1300-as évekből származik. A környék gyönyörű, ősszel a rozsdabarnától a napsárgáig számos árnyalatban pompáznak a lombhullató erdők borította, helyenként vad szépségű hegyek, a vonulatokon örökzöld fenyők is állnak.

A sebes sodrású Vasér (Wasser) folyó völgyében vezet meredek hegyoldalak közt a keskeny nyomtávú vonal, amely valóban igazi kuriózumnak számít: működtetői szerint

ez az utolsó erdei kisvasút Romániában, amelyen gőzmozdony vontatta szerelvény közlekedik.

A vonatot románul „mocănițának” nevezik, a szó keskeny nyomtávú erdei vasutat is jelent.

A turisták számára fenntartott járatot március elején indítják, egész nyáron működik, október 14-től november 14-ig csütörtökönként, péntekenként, szombatonként és vasárnaponként közlekedik.

A sínek, amelyek elbűvölő szépségű, vad tájon vezetnek át, a Vasér-völgyi fakitermelést is szolgálják – a munkálat már a 18. században elkezdődött ezen a tájon.

A kisvonat a nosztalgiára és szép tájakra fogékony turisták igényeit elégíti ki, felnőtteknek 65 lejbe, nyugdíjasoknak és egyetemistáknak 55, iskolásoknak 45 lejbe kerül az összesen öt órát tartó utazás, és természetesen interneten keresztül is lehet jegyet váltani. Reggel 9 órakor indul a szerelvény a felsővisói állomásról,

két óra alatt teszi meg a mintegy 22 kilométeres távolságot,

egy órán át pihen a végmegállóhelyen, majd szintén kétórányi lassú pöfögéssel ér vissza Felsővisóra. Amikor nem a turistákkal közlekedő, gőzmozdony vontatta, mindössze 15 kilométer/órás sebességgel haladó szerelvény foglalja el a sínpárt, akkor fát szállító kocsik haladnak a síneken.

A Vasér-völgyi vonalat 1932-ben kezdték építeni, a mostani járat a CFF (erdei vasutak) hálózathoz tartozik. Az 1980-as években még 15 erdei vonal működött az országban, összesen több mint 1000 kilométeren. A Vasér-völgyi kisvasút 2004 óta svájci támogatóknak köszönhetően szolgál az erdőgazdasági mellett turisztikai célt is.

A gőzmozdony füstje, párája és a jellegzetes sípolás egyfajta nosztalgikus időutazássá teszi a lassú vonatozást, amelyet a gyerekek is elbűvölőnek találnak. A vagonokban fából készült padokon, asztaloknál lehet helyet foglalni, és az utasok a hideg időben sem fáznak, ugyanis préselt tüzelőanyaggal, úgynevezett brikettel fűtött kályhák biztosítják a meleget a csípős hegyi hidegben.

A kocsikísérő személyzet felhívja az utazók figyelmét, ha fáznának, nyugodtan rakjanak a tűzre.

A kocsikat így a fafűtés illata lengi be, míg a hat-hét vagonos szerelvény lassan kapaszkodik fölfelé. A sebesen száguldó autókhoz, vonatokhoz, buszokhoz szokott mai ember lassúnak érzékelheti a kisvonatozást, a gőzmozdony ugyanis csak annyira „száguld”, mint mondjuk egy lovasszekér. De épp emiatt varázslatos az utazás, amelynek szépségét némiképp ronthatja, hogy míg a szerelvény nem hagyja el a lakott területet, a felsővisói szétszórt házakat, addig bizony fel-felbukkan a folyó mentén az eldobált szemét.

Felsővisó és vidéke, akárcsak Máramaros, igazi „multikulturális” táj volt valaha: nemcsak románok, magyarok, ukránok éltek itt együtt, de a Szepességből (a mai Szlovákia és Lengyelország területéről) a 18. században ideérkezett német ajkú cipszerek és tekintélyes számú zsidó lakosság is. Utóbbi népcsoportnak állít emléket az a kis múzeum, amely a kisvasút indulási pontján, az állomáson található kávézóból nyílik. Az épület egyébként az utolsó megmaradt hagyományos zsidó faház Felsővisón.

A városból eltűntek a zsidók, a legutóbbi, 2011-es népszámlálási adatok szerint a 15 ezres lakosság 85 százaléka románnak, 4 százaléka németnek és kevesebb mint 3 százaléka magyarnak vallotta magát.

Ezen a környéken a 19. század elejétől kezdve megfordultak már zsidók, ám nagyobb számban csak 1850 után telepedtek le a városban, sokan közülük mesteremberekként, cipészekként, kiskereskedőkként keresték kenyerüket.

A helyi zsidó közösség a századfordulón már a lakosság harmadát jelentette, mely létszámában növekedett. 1941-ben a hitközség tagjaiból 3804 ember vallotta magát jiddis anyanyelvűnek, Felsővisón héber betűs nyomda is működött. A felsővisói hitközség az ortodoxia erős bástyáját alkotta, négy nagyobb zsinagóga volt a városban. 1944-ben a leordinai székhelyű tábori csendőrség az itt fölállított gettóba gyűjtötte össze a környékbeli települések zsidó lakosságát, összesen 17 ezer főt. Több transzporttal, Kassán keresztül deportálták őket Auschwitzba. 1947-ben hétszáz zsidó túlélőt számláltak össze Felsővisóban, de az 1960-as évek elejéig többségük Izraelben telepedett le. Ma ez a kis múzeum eleveníti fel a helyi zsidóság emlékét archív fotókkal, román, angol és jiddis nyelvű ismertetővel, tórával, hanukakor használt gyertyatartóval, régi rabbik arcképével, menórával, családfákkal.

A kiállítást sokan megtekintik az erdei kisvasút turistái közül, így talán nem merül teljesen feledésbe az egykori zsidóság emléke.