Fotó: A szerző felvétele
2011. szeptember 23., 08:062011. szeptember 23., 08:06
Közel négy esztendő után visszatérhettünk Palma de Mallorcára: láthattuk hát ismét a szívünk csücskébe „csodaszigetként” elraktározott világot, összehasonlíthattuk, milyennek találtuk ezelőtt, és milyen most, utána. Helyesebben közben. Mármint a válságnak közepette. Az első találkozáskor, 2007-ről 2008-ra virradólag még nem volt ilyesmiről szó, legalábbis a mi környezetünkben (nagyképűen: a mi „köreinkben”) mélyen hallgattak bármiféle krízisről. A szigeten megtett első lépések akkor mégsem voltak pozitívak, épp ellenkezőleg: a szó legszorosabb értelmében rám hozták a frászt. Kolbászoltunk a hatalmas reptéri csarnok közepe táján lévő üvegkalitka felé, hogy összehasonlítsák úti okmányainkat a fényességes ábrázatunkkal, aránylag gyorsan haladt a sor, énhozzám érve viszont hirtelen megakadt.
A hivatalnok nézegette a fényképet, nézegetett engem, begépelt valamit, megint nézegetett, aztán úgy döntött, hogy félreállít. Rögtön megtaláltam a megnyugtató magyarázatot: az én útlevelem az első romániai, de miután az utánam jövő férjemet simán továbbengedték, nekem megálljt parancsolva, akkor kezdtem nem érteni. De nem értette a hivatalnok sem, odahívta hát egy kollégáját, az is végigjátszotta a begépelés-fényképnézés többszöri műveletét, és hívott egy harmadikat. Közben persze telt az idő, én meg csak álltam, mivel jobbnak láttam szakítani az eddigi életgyakorlatommal, nem kezdtem el kiabálni és cirkuszolni, mert esetleg helyben lelőnek. Épp akkor nem volt különösebb kedvem golyó által kimúlni, arról nem is szólva, hogy meg akartam kímélni a férjemet a holttestemmel való bajlódástól.
De rövidre fogva: kb félóra elteltével, rengeteg begépelés, fénykép- és ábrázatnézegetés után a három éber őr úgy döntött, hogy mehetek a dolgomra. Amikor végre visszaadták az útlevelemet, sikerült az üvegkalitkába bepillantanom, és megláttam, hogy a körözött nemzetközi bűnözők fotói közül az egyiké az én útlevélképemre hajazott. (Erre akár büszke is lehettem volna, mert ki tudja, milyen hírhedett terroristával tévesztettek össze, de csuda tudja, valahogy nem volt kedvem ilyesmivel büszkélkedni.) Most, visszatéréskor viszont útközben azon poénkodtunk, hogy ha meglátnak, azonnal hívják a rabomobilt, mondván, hogy egyszer jóhiszeműen elengedtek, de hogy ismét odapofátlankodom...
Az első meglepetésünk az volt, hogy a reptéri okmányvizsgálat üvegkalitkástul eltűnt. A „hűlt helyén” ilyen-olyan árudák, miután pedig sikerül valakinek leemelnie a rengeteg hasonló kerekes bőrönd közül a csomagját a futószalagról, mehet, ahová akar. Hurrá, közben elfogták a terroristát, vagy a válság miatt kellett a kutakodó hivatalnokokból néhányat leépíteni – szólalt meg bennem a kisördög. És máris alig vártam, hogy lássam, mennyire fészkelte be magát a folyamatosan hírelt krízis Mallorca édenvilágába. A kákán is csomót kereső hajlamomat viszont már a repülőtérről kimenve vissza kellett fognom, mert elsőre az épp érkező és induló turistákat szállító buszok tömege ragadott meg. Legalább a turizmussal nincs baj, gondoltam, miközben keresgéltük a 21-es buszjárat megállóját.
Ezt ugyanis előre leleveleztük a szállodával, hogy legkönynyebben ezzel a járattal jutunk a hotelbe. Négy éve egy buszjárat volt a főváros és az üdülőtelep között, most viszont – emellett a reptéri járat mellett – még láttunk két-három járatot. A buszon sokan voltak, letették volna az autókat? – töprengtem, de beérve Playa de Palma, illetve El Arenal szállodasorai közé, kiderült, hogy a „tömegek” nem is busszal, hanem kerékpárral közlekednek. Nem agresszíven ki- és leszorítva a gyalogosokat a járdáról, nem összevissza kóvályogva, hanem nyugodtan, visszafogottan, derűsen kerekezve. Első pillanatban arra gondoltam, hogy biztos az autójuk tetejére erősítve hozzák magukkal a bringájukat a turisták, de még végig sem gondoltam, és máris – egyetlen körbepillantással – legalább három biciklikölcsönzőt mértem be. Brávó – veregettem meg jelképesen, ám fensőbbségesen a mallorcai ötletgazdag válságkezelők vállát.
A tömegközlekedéssel kapcsolatban még csak annyit, hogy az ismerős, Palma központjáig közlekedő 15-ös autóbusz megállóhelyei ugyanott voltak, ahol emlékeztünk rájuk, egyetlen változás a menetjegy ára: négy éve 1,10 euró volt, most 1,25. A 15 centes emelkedés simán belefér a közben megduzzadt inflációba – mondogattuk, nem is figyelve arra, hogy milyen sokan utaznak valamiféle mágneskártyával, amit a sofőr melletti szerkezetnél érvényesítenek. Aztán elolvastuk a buszmegállóban a 8 euróért tíz utazásra szóló kártyát hirdető kiírást: azonnal vásároltunk is, és vígan használtuk a legkülönbözőbb járatokon. (Csak a reptérire nem érvényes, mert az valószínűleg távolságinak számít, és így le kell pengetni egy jegyért a 2 eurót.)
Palma afféle fővárosa Mallorcának, 400 000-nél is több lakossal. Ahogy a világ annyi más nagyvárosához közeledve, Palma felé menet is jól elkülönülnek egymástól a különböző időszakokban épült városrészek: a legújabb, kockatömbházak, aztán a régi, még a kis tengerparti települést idéző mediterrán házak, a belváros pedig a 19. századi Párizs képére teremtett tágas-szellős nagyváros. Ezt a „klasszikus” sorrendet fejelte meg a tömbházak előtt magasodó hatalmas betonváz, amit távolról egy újabb szállodaegyüttesnek gondoltunk, de aztán láttuk a hirdetőtáblán, hogy itt lesz a kongresszusi központ. Én természetesen ismét okoskodtam egy versnyit, azt kommentálva, hogy vajon a madridi kongresszus fog ide költözni vagy netán az európai, mígnem a férjem rámutatott az acélvázon lengedező katalán (vagy mallorcai?) zászlóra. Hát igen, a zászló alapszíneiben – piros és sárga – a spanyol lobogóra utal, de az amerikai felségjelhez hasonlóan még egy betétet is hordoz, amin egy épületegyüttes látszik. Ez leng a spanyol, az európai és a két szállodalánc zászlaja között a szállásunkkal szembeni hotel bejárata fölött is – örvendeztem. Egyszóval a helyi kongreszszus székhelye lesz: nem fognak szoroskodni a bent tartózkodók, lesz ott hely bőven.
Az eltelt négy év alatt sokat emlegettük a Palma legszívében magasodó, még a mórok által épített, kora középkori csodálatos katedrálishoz vezető sugárutat, ami keskenyebb változatban ugyan, de a Champs-Élysées leképzése. Akkor, 2007 decemberének végén nagyon kellemes meglepetés ért bennünket: a sugárutat középütt kettészelő parkszerű zöldövezetben szabadtéri Rodin-kiállítás fogadott. Számunkra Párizsnak ez volt az egyik attrakciója, a Rodin-villa kertjében kiállított remekművek egész sora, oda is visszatértünk, olyan nagy volt a hatás. És akkor Palmában csak végig kellett sétálnunk a sugárút középrészén, és annyiszor állhattunk meg a Gondolkodó, a Calais-i polgárok, A Pokol kapuja, A csók, vagy akár a csodálatos Balzac-szobor előtt, ahányszor jólesett. Emlékszem, hogy flangáltunk fel és alá azon a kellemes hőmérsékletű, december végi délutánon, amíg csak a lábunk bírta. Most viszont hiába mutatta a naptár a szeptembert, perzselő hőség volt – és egyébként sem sétálhattunk volna az említett helyen, mivel a városi ifjúsági és sporthivatal iskolai kosárlabda-versenyt rendezett.
Hálóval védték a kiskamasz játékosokat, illetve a járókelőket, és több egymás melletti pályán szurkoltak a kedvenc csapatuknak – mintha csak stadionban vagy sportcsarnokban lennének. Ezt is óriási pozitívumként könyveltem el: lám, így is működhet a közterület, vagy más szemszögből: így lehet alig ráköltve valamit hatékonyan kihasználni, azt, ami kézenfekvő és nyilvánvaló. De a megállapítás mellé gondolatban bejegyeztem egy óriási kérdőjelet is: ha nálunk bármelyik város vezetőségének példaként hoznám ezt fel, vajon nem hívnák-e azonnal a mentőt, belesuttogva a kagylóba, hogy biztonság kedvéért kényszerzubbonyt is hozzanak?! Ki foglalkozna nálunk olyasmivel, ami semmibe, vagy majdnem semmibe kerül? Mennyi pénzt lehet elszívni a semmiből?! Elhessegettem magamtól a gondolatot, utóvégre nem országmentő elmélkedések végett jöttünk, hanem hogy megigyunk egy kávét a székesegyházzal átellenben lévő teraszon.
Az agresszív hőség miatt úgy döntöttünk, hogy visszamegyünk az arenali szállodánk kellemesen árnyékos teraszára, és máris felszálltunk a buszra. A visszaúton, egy benzinkút közelében a járda közepén pucér lábát az arra haladók felé meresztve idősebb koldusasszony üldögélt. A férjem vette észre, és mondta, hogy nézzem meg: a „miénk”, látszik az arcán. Valamit morogtam az előítéletekről, de túl meleg volt a hosszabb szöveghez. Amint viszont visszaértünk, kisebb csődületet vettünk észre: itt a piros, hol a piros „bemutatót” tartott egy kicsi, ám annál hangosabb csapat, buzdítva a turistákat a szerencse kipróbálására. Holmi korongok helyett félbevágott krumplikat rakosgattak villámgyorsan ide-oda, ám kliensük nem nagyon akadt. Másnap reggel is láttuk őket, akkor két fiatal német turistalányt hülyítettek éppen, akik már-már ráálltak a próbára. Mi sétáltunk egy kicsit, s mire visszafordultunk, a krumplikapkodók nyomtalanul eltűntek. Vagy lefülelték őket, vagy időben húzták fel a nyúlcipőt. Nem állítom, hogy a „gyors” fiúk honfitársaink lettek volna, ám némi gyanútól mégsem tudok szabadulni: egész ottlétünk alatt ugyanis végig az volt az érzésünk, hogy – említetteken kívül – senki nem akar becsapni, senki nem akar megkopasztani, épp ellenkezőleg: mintha mindenkinek az lett volna az egyetlen célja, hogy mi (és velünk együtt a turisták ezrei) úgy érezzük, minden kizárólag a mi örömszerzésünk végett van. Íme, megfejtettük a mallorcai válságkezelők titkát.
Már első mallorcai utunkon feltűnt, milyen sok idős német látogat a szigetre. Aztán amikor láttuk, hogy két vaskos napilapjuk is van, a Mallorca Zeitung és a Mallorca Magazin, akkor kérdeztünk utána, és rögtön meg is tudtuk, hogy a kedvenc kávézónkba naponta betérő idős germánok nem átutazóban vannak itt, hanem a Németországban befizetett nyugdíjalapjukat Mallorcán sokkal gyümölcsözőbben tudják felhasználni. De a négy éve „talált” német kolónia eltörpült a mostani tömeges jelenlét mellett: ott élő időseket kevésbé láttunk, biztosan behúzódtak árnyékos lakásukba, viszont rengeteg fiatal pár sétáltatta kisgyerekeit. A gyerekek nem őrjöngtek, nem visítoztak, nem hisztiztek: a huszonéveiket épp taposni kezdő fiatal anyák és apák egyetlen szemvillantással is kordában tudták tartani a csemetéket. Hálás voltam nekik ezért, mert alig van annál idegesítőbb, amikor egy-egy nyaralás azzal telik el, hogy a szomszéd szobából állandó gyerekordítás hallatszik. De nem az elhíresült poroszos nevelési fegyelemről akartam én írni, hanem a buján virágzó turizmus titkáról. Első lépésben tehát a már említett jóindulat, készség, üzleti szellem számít rengeteget. Senki ne gondolja, hogy rajongó naiv lélek vagyok, aki feltételezi, hogy az általa szeretett helyeken kizárólag angyalok élnek.
Erről szó sincs! De ha netán becsapnak vagy átvernek, azt úgy teszik, hogy nem vesszük észre. A másik, még talán ennél is fontosabb magatartás a törzsvendéggé avatás. Lélektani tényező, hogy a legzordabb, legmarconább ember is megörül, ha kedvesen (nem mézesmázos kedveskedéssel!) szólnak hozzá, illetve ha felismerik, hogy már járt azon a helyen. Hát ez az! A mallorcaiak ebben nagymesterek: ha másodjára telepedsz le ugyanahhoz az asztalhoz, diszkréten tudomásodra hozzák, hogy emlékeznek: a kávét tej nélkül iszod, s a pohár víz jó, ha minél hidegebb... Egyszóval törzsvendéggé léptetnek elő, és amikor elmész, „csak” megköszönik, hogy ott voltál. Nem mondják, hogy visszavárnak, úgyis tudják: vissza fogsz menni. Mi is ezzel az érzéssel hagytuk el kedvenc szigetünket, elhatározva, hogy megpróbálkozunk majd egy tavaszi úttal is. Hátha nem lesz olyan hőség. És hátha ugyanolyan örömmel fedezünk majd fel újabb és újabb épületeket, ahogy most fedeztük fel a négy éve még csak épülő, de immár kész impozáns szállodákat. És hátha a sok eladó és kiadó lakás addigra gazdára talál, a kopottabb falakat tatarozzák... egyszóval talán véget ér a válság.
Időszakos kiállítás keretében mutatja be a 250 éve született Bolyai Farkas polihisztor tevékenységét a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár és a Teleki Téka Alapítvány.
Még a korábbiaknál is gazdagabb programkínálattal készül a Duna Médiaszolgáltató a 11. Duna Napokra, melyet május 30. és június 1. között rendeznek meg Torockón a nemzeti összetartozás napja alkalmából.
Felvette több mint 1,96 millió eurós nyereményét a vasárnapi hatoslottó-sorsolás telitalálatos szelvényének tulajdonosa – közölte kedden a Román Lottótársaság.
A Bilea-tónál mínusz 6,3 Celsius-fokot mértek az elmúlt éjszaka a meteorológusok; ez az elmúlt 46 év május 12-ei dátumain mért értékek negatív rekordja.
Erdei ösvényeken, sziklás helyeken, hegyi patak mentén, kis települések mellett vezet végig az EKE Jókai Mór emlék- és teljesítménytúrájának útvonala, melynek 30 km-es szakaszát a nagy író születésének 200. évfordulója alkalmából mi is megtettük.
Az idő felmelegedésével országszerte egyre több problémát jelentenek a kullancsok. Kiss Melinda marosvásárhelyi bőr- és nemigyógyász a Krónikának arról beszélt, mi a teendő kullancscsípés esetén, mikor kell orvoshoz fordulni.
Az útkarbantartók a sűrű havazás miatt egyelőre leállították a Transzfogarasi út hótalanítását, de a hatóságok biztosították a közvéleményt arról, hogy a hónap végéig megnyitják az utat a forgalomnak.
Könnyed, egészséges, egyszerre csípős és édes Hawaii tradicionális étele, a Huli-huli.
Magyar és román nyelvű vezetett sétákkal, gyerektevékenységekkel, lovagi sátorral és középkori játékokkal, színházi és zenei műsorral, a gróf Bánffy Katalinról szóló portréfilmmel és beszélgetéssel várják a látogatókat a bonchidai Bánffy-kastélyban.
Több ezer magyar egyetemista gyűlt össze szerdán reggel a kincses város Főterén, ahol kezdetét vette a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) által 30. alkalommal rendezett diáknapok.