Érdekesség, hogy egyik országon sem keresztbe, hanem hosszába mentünk át, úgyhogy ez külön élményt jelentett. Visszafele pedig a világ legnagyobb országán keresztül szintén hosszába jöttünk, és a legkeletibb ponttól, Magadantól az északnyugati Szentpétervárig vezettünk.

 – Miért nem vágott neki egyedül az útnak?

– Lehetne egyedül menni, de azt gondolom, hogy akkor jóval hosszabb ideig tartana az út. Találkoztunk egy bukaresti motoros fiúval, aki egyedül vágott neki, és motorbiciklin tízszer nehezebb, mint terepjárón, viszont annak is megvan a maga szépsége. Viszont az idő szempontjából és alapvetően a biztonság miatt is jó volt, hogy ketten mentünk. Mátyás-Metz Dávid volt diákommal utaztam, aki autómérnöki pályára készül, tehát neki köszönhetően biztonságban érezhettünk magunkat, hiszen bármi gond adódott a terepjáróval, helyben megszerelte.

 – Adódott-e ilyen jellegű probléma?

– Ilyen hosszú úton nyilván adódott, viszont az autó rendkívül szépen teljesített. A Csontok Útján, ahol a kereket is ellepte a sár, elég komoly fékgondjaink voltak. Néha letört a pótkeréktartónk hátul, és azt hegeszteni kellett, illetve fékcsöveket cseréltünk. Tehát voltak apróságok, de a motort nem kellett szétszedni, a futóműhöz nem nyúltunk, és az autó azóta is tökéletesen működik.

– A rossz útviszonyokon kívül milyen nehézségekbe ütköztek, milyen veszélyekkel néztek szembe az úton?

– Alapvetően csak annak a veszélyével, hogy sikerül-e ekkora távot balesetmentesen megtennünk. Amióta hazatértem, folyamatosan olvasom a helyi balesetekről szóló híreket, miközben a teljes expedíció során összesen két balesetet láttunk, egyiket Törökországban, a másikat Oroszországban. Talán ez volt a legveszélyesebb, ugyanis a vidékkel kapcsolatos előítéleteink nem igazolódtak be. Dagesztán, Ingusföld, Csecsenföld politikailag instabil helyzetben van, és bár az orosz katonaság jelenléte ijesztő volt, nem hordozott semmilyen veszélyt magában.

Egyébként minden ország valamennyi nemzete kedvesen fogadott, segítette az utunkat, illetve még él bennük ez a természetszerű viszonyulás, hogy a vándorokat, utazókat segíteni kell.

– Ki segített még útközben, például az elszállásolásban vagy étkezésben?

– Az autónk volt a lakásunk, elég gyakran aludtunk benne, hiszen ezt belül átalakítottuk, hűtőszekrényt helyeztünk el benne, illetve tisztálkodásra is nyílt lehetőség. Nyilván, ahol tehettük, és olcsó szállást találtunk, kihasználtuk a lehetőséget, az utak mentén pedig tudtunk meleg ételt enni. Az emberek tanácsokkal láttak el, biztosításokat intéztek, kommunikáltak helyettünk ott, ahol a nyelv akadályt jelentett. Azt is megtanultuk az út során, hogy nem gond az, ha valaki nem beszéli az orosz nyelvet, mert teljesen jól körül lehetett írni mindent, és jól egyeztünk egymással. Az emberek önzetlensége fogott meg, hiszen nem vártak el semmit a segítéségért, mindent szeretetből, természetszerűen tettek.

– Hogyan finanszírozták az utat?

– Évek óta gyűjtünk rá, és nem volt egy óriási összeg. Nagyon kedves barátaim is segítettek szintén önzetlenül és reklám nélkül. Amikor szembesültem azzal, hogy azon a vidéken, ahol az expedíció 90 százaléka zajlik 1,8 lej a gázolaj, 20 bani egy tea és 2 lej a legdrágább étel, akkor a költségvetés szempontjából nem aggódtam. Úgy érzem, hogy minimális összegből bejártuk a világnak a háromnegyedét.

Onnan átmentünk Kazahsztánba, és a Kaszpi-tenger másik felén lementünk délre Üzbegisztánba, majd Kirgizisztánba, a hegyeken keresztül vissza Kazahsztánba, és újra beléptünk Oroszországba, ahol azon a festői útvonalon haladtunk, amelyet a múlt század elején építettek az oroszok az Altaj-hegységen keresztül. Beérkeztünk Mongóliába, ezen hosszában átmentünk, és elértünk a végcélunkat, Szibériát, és a csontok útjáig még 3500 kilométert kellett vezetni. A csontok útja 2000 km hosszú, Magadan az utolsó állomás, és onnan ugyanazon az úton keresztül a Bajkál-tóig visszavezettünk, és innen Szibéria nyugati felén Moszkváig, majd Szentpétervárig, illetve a balti államokon haza.

És a kérdésre pontosabban válaszolva három pontot emelnék ki: Közép-Ázsiát egységében, az egzotikusságát, különlegességét, az emberek kedvességét; Mongóliát, amely ősi energiákat őrző ország, itt nem igazán változott semmi az utóbbi száz esztendőben, de „sajnos” már épülnek az aszfaltos utak; és Szibéria a harmadik pillér, különösen Jakutföld, hiszen ott az év két-három hónapja nevezhető nyári időszaknak, azonkívül az örök fagy birodalma, mínusz 50 fok alatt van a hőmérséklet télen.

– Milyen érzés volt hazatérni: öröm, megkönnyebbülés vagy még szívesen folytatták volna az utazást?

– A hazatérés nem jelentett megkönnyebbülést, sokkal inkább sóhajt, hogy nem folytathattuk az utazást. Borzasztóan irigykedtünk azokra a nyugati vándorokra, világutazókra, akiknek nem számított, hogy mikor ér véget az expedíció. A hazatérés után azt kérdezte tőlem egy francia pár, hogy milyen visszatérni a realitásba, nagyon kínlódunk, szenvedünk? Hát, igen, nagyon. Kolozsváron rohangáltak az emberek az utcán, fásultak voltak, zajos volt minden.

Őrzöm magamban az emberek békéjét, nyugalmát. Ebben a rohanásban, amiben élünk, ez az út egy jó felkiáltójel volt, hogy lehetne másként is. Jó tanulság volt, de ha lehetne akkor holnap indulnék vissza.

– Ha nem is holnap lesz az indulás, de a legközelebbi út hova vezet majd?

– Igazából ezt most nem tudnám megnevezni, de tény, hogy megrövidültek a távolságok. Miután az ember egy ültő helyében levezet kétezer kilométert, vagy bejár 31 ezer kilométert egy 65 napos expedíció során, már nem jelent különösebb akadályt, hogy a világ bármely pontjára eljusson. Szeretnék eljutni autóval Darzsilingbe, vagy Dél-Amerikába, de még nem tudok időpontot mondani, mert az iskolai munkám és hivatásom mindennél fontosabb. Ezért nem lehet csak úgy „meglógni”, de ha egyszer sikerül az életben, akkor ajánlom mindenkinek, hogy éljen a lehetőséggel, mert ez olyan feltöltődés, amit semmi más nem tud megadni.