Elhunyt a francia filmes újhullám meghatározó alakja

A 91 évesen kedden elhunyt filmrendező halálhírét a Liberation című francia lap közölte. A család, amely csak két nappal később akarta nyilvánosságra hozni a rendező elhunytát, később közleményben erősítette meg, hogy Godard „szerettei körében, csendesen” elhunyt a svájci Vaud kantonban lévő otthonában, Rolle városkában. A közlemény szerint a hamvasztásos temetést két napon belül megtartják, talán már szerdán.

Jean-Luc Godard első nagyjátékfilmje, a Kifulladásig 1959-ben került a mozikba Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével.

A hatvanas évektől pedig olyan klasszikussá vált filmjei születtek, mint az Éli az életét, amely 1962-ben elnyerte velencei filmfesztiválon a zsűri különdíját, vagy a Bolond Pierrot, az Alphaville és a Weekend. A világ filmművészetére nagy hatást gyakorló, rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át.
Számos filmes díjjal ismerték el, 1995-ben Locarnóban életműdíjat kapott, 2007-ben az Európai Filmakadémia életműdíját, 2011-ben pedig az amerikai filmakadémia az Oscar-életműdíjat ítélte oda a francia rendezőnek.

Párizsban született, de gyermekkorát a svájci Nyonban töltötte, ahol orvos apja dolgozott. A párizsi Sorbonne etnológia szakára járt, amikor a diáknegyed filmklubjában megismerkedett a rendező Francois Truffaut-val és a cinéma vérité elméletét megfogalmazó Jean Rouch filmes-antropológussal. Eleinte filmkritikákat írt, de valójában a filmkészítés izgatta, s hogy ez finanszírozni tudja, egy svájci gátépítésen dolgozott. A Kifulladásig, amelyért a legjobb rendezés Ezüst Medve-díját nyerte el a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon 1960-ban, rögtönzésszerű, eredeti technikával készült, Godard egyik napról a másikra írta meg a vázlatos dialógusokat.

A Velencében díjazott Éli az életét azt mutatja be, miként választja egy szép és tehetséges fiatal lány a prostituált életet.

A háttérben kitapintható Godard meggyőződése, hogy a modern társadalomban mindenki „prostituált”, aki nem azzal foglalkozik, amit belső meggyőződése kíván. A főszerepet első feleségére, Anna Karinára osztotta, aki kiváló alakítást nyújtott. Godard második felesége Anne Wiazemsky, a harmadik Anne-Marie Miéville volt, életművét „a három Anne-korszakra” is szokták osztani.

1965-ben készült a Bolond Pierrot Belmondóval és Anna Karinával. A road movie-ban hőse családját és a fogyasztói társadalmat hátrahagyva kel útra egy nővel, akihez különös lelki kapcsolat fűzi, de ámokfutásuk a szabadság felé tragédiába torkollik. 1965-ben forgatta Alphaville című filmjét is. A szürreális disztópia olyan számítógépek uralta világot elevenít meg, amely üldözi a művészeket és a szerelmeseket. Godard volt talán a legmerészebb a francia újhullám rendezői között. Filmjeit mindig viták követték, az újítások végigkísérték pályafutását. Egy anekdota szerint, amikor egyszer rákérdeztek, hogy szerinte egy filmnek vajon kell, hogy legyen eleje, közepe és vége, azt válaszolta: persze, de nem feltétlen ebben a sorrendben…

A hatvanas évek közepén Hollywoodból is megkeresték, felajánlották neki a Bonnie és Clyde rendezését, de ő nemet mondott. Ezekben az években készült filmjei (Made in USA, Két-három dolog, amit tudok róla, A kínai lány) általános kiábrándultságot jeleznek, s a rendező közeledni kezdett a baloldali eszmékhez. Az 1966-os Hímnem-nőnem Maupassant műveinek motívumait felhasználva készült, de sokszor dokumentarista eszközökkel él, és hevesen kritizálja kora társadalmát, politikai életét. Még tovább feszítette húrt 1967-es Weekend című filmjében: a fekete komédiában elszabadulnak az indulatok, a szereplők azonnal és végletesen élik ki vágyaikat, lepattog róluk a civilizáció máza, minden anarchiába fullad.

Godard 1968 tavaszán tevékenyen részt vett a párizsi diáklázadásokban, alkotásait „nem a show, hanem a harc részének” nevezte. A fordulat miatt sok híve pártolt el a rendezőtől, de őt sem ez, sem az nem érdekelte különösebben, tetszenek-e művei a közönségnek. Egy súlyos motorbaleset után két év kihagyásra kényszerült, felépülve – a hetvenes évek végén – visszatért a hagyományosabb alkotásokhoz, amilyen például a Minden rendben. Grenoble-ba költözött, és főleg a televíziónak dolgozott, majd a műfaj formanyelvét teljesen lecsupaszító nagyjátékfilmeket forgatott neves színészekkel (Mentse, aki tudja, Misztériumjáték, Keresztneve Carmen, Üdvözlégy, Mária).

Emellett Amerikában és Afrikában, Mozambikban vett részt különféle filmes vállalkozásokban.
Alain Delonnal a főszerepben 1990-ben készítette az Új hullám című filmet, amelyben éppen annak a módszernek fordított hátat, amelyet az új hullám képviselői – köztük ő maga – a hatvanas évek elején kialakítottak. Néhány éve Truffaut filmjeiről szólva azt mondta: „Nem rosszabbak, mint más filmek… De nem azok, amikről álmodtunk.” Rendkívül gazdag életműve több mint öt évtizedet fog át, a világ legjobb 50 filmjéről 2012-ben összeállított listára két filmje is felkerült. Alkotásait sokszor nehéz műfajilag besorolni, annyira elmosódnak a határok játék- és dokumentumfilmjei között.

Az idős rendező a svájci Rolle-ban élt visszavonultan. 2013-ban készült a Búcsú a nyelvtől című filmje, 2018-ban a cannes-i fesztiválon volt Livre d’image (Képes könyv) című filmjének világpremierje. A francia film élő legendájáról 2017-ben életrajzi filmet forgatott Michel Hazanavicius, az öt Oscar-díjjal jutalmazott A némafilmes rendezője. A Le Redoutable című alkotás Godard második felesége, Anne Wiazemsky memoárjai nyomán készült.