Kontaktos

Joggal merül fel Önökben a kérdés, hogy mi ez a flancolás, egyik héten edzőterem, a másikon görkorcsolya, most meg egy kontaktlencse is, a fene vinné el a nagyzoló pofáját a szerzőnek! (Itt most egy kicsit megállok, nem is annyira a gondolatok rendezgetése, mint inkább a rémületes szédülés leküzdése végett. Jól van. A szoba tovább forog ugyan, de már látom a betűket.) Kérem, az ok mint olyan a hiúságban keresendő. (Meg hogy lássak esőben is, na.)
A fennvaló ugyanis fölöttébb mókás fülekkel áldott meg engem, bár láttam már ennél csúnyább tréfát is, teszem hozzá gyorsan. Az egyik tudniillik egy csipetnyivel fennebb van, mint a másik. Úgy elsőre fel sem tűnik, magam is jól elvoltam vele, egészen addig, amíg ifjúkorom elején szemüvegre nem fanyalodtam. És akkor kezdődtek a bajok.
Nyomban kiderült, hogy akármilyen méltóságteljesen tartom a fejem, és igazgatom a szemem előtt a műanyag üvegeket, a keret mégiscsak idiótán áll, pontosan úgy, mintha éppen egy fél perccel azelőtt kaptam volna egy irdatlan fülest balról. Tűrtem ezt, ameddig tűrhettem, de midőn azt vettem észre, hogy még a kádban, szemüveg nélkül üldögélve is állandóan az orromhoz nyúlok, s megigazítom az ott sem levő keretet, aszontam: elég. Elég, mert ha nem, nemsokára már hirtelen félfordulatot tesz a fejem, valahányszor R-betűt mondok, vagy minden alkalommal megrándul a szám, amikor pislogok, ilyenek.
Így hát körülbelül félévnyi lelki tusa után rászántam magam erre az izére, amitől úgy látok, ahogy a Könyv is írja: tükör által homályosan. Remélem, csak egyelőre. Tisztában vagyok azzal, hogy a kontaktlencse kimeríthetetlen forrása a humoristáknak, és minden magára valamit is adó embernek van legalább egy viccesnek szánt írása erről – más azonban úgy írni róla, ha éppen a saját szemünket teszi ellenállhatatlanul vonzóvá, bár egyelőre csak furcsán pirossá és könnyessé.
A tegnap zarándokoltam el a próbalencsékért, amiről azt kell tudni, hogy azért próba, mert még nincs a szemhez igazítva (talán ettől a fránya szédülés), és csak a kivétel-betétel-megszokás-triumvir gyakorlására szolgál.
A lencseszalonban nyomban gyanús lett az egész gyakorlat, midőn láttam, hogy betanításom foganatosítójaként egy festett szőke, unott arcú, szemüveges (!!!) hölgyet jelöltek ki. Elvonultunk egy külön terembe, hosszú combú lábát széttette, mintha azt kérdezné, lát-e valamit, mondom, hogy nemigen, persze magamban, na, majd fog, ha ügyesen beteszi a lencsét, így képzeltem legalábbis, hogy kecsegtet – de ezzel ki is merült a kedvessége.
Fapofával mondta, hogy most az ujjbegyre helyezzük a lencsét, lehúzzuk az alsó szemhéjat, fel a felsőt, és megpróbáljuk betenni, nem jó, újra, leesett, sebaj, a magáé, már kifizette, megmossuk a löttyben, szemhéj le, illetőleg fel, tesszük, nem jó, sebaj, újra, közben meg a combját vakargatta, és a szemüvegével játszott.
Kedvem kerekedett megkérni, hogy ugyan mutassa már meg, hogy kell betenni, ha ilyen jól tudja, micsoda erotika tobzódik egy ilyen kontaktlencsológusnál, ach, hölgyeim és uraim, el sem tudják képzelni, persze csak akkor, ha már rutinosak vagyunk, és nem az a legfőbb gondunk, hogy a kritikus pillanatban – azaz, amikor a lencse már-már rácuppanna a szaruhártyánkra vagy hova – ne hunyjuk be rémülten a szemünket. Mondom is neki, mire felhorkan, hogy hogyan képzelem, nem bolond ő, hogy kontaktlencsét hordjon, soha be nem tenné magának, ő csak tanítja. Na, mondom, úgy vagyunk ezzel, mint én az angoloktatással, nem beszélem a nyelvet, de mindent tudok róla, úgyhogy meg is bocsátottam neki, még azt is, hogy közben – mintegy lemondva rólam – cubákját összezárta, és sorozatos ásítozásra ragadtatta magát. Közben kijött a doktornő, pénzt kap érte, hát kedves igyekezett lenni: összecsapja a kezeit, na látja, micsoda csinos hölgyeink vannak, tisztára, mint egy kupleráj, uraim, ott ajánlgatta nekem a lányait.
Inkább nem részletezném, hogyan, de cirka egy óra alatt sikerült az egyik lencsét betenni, addig taknyom, nyálam, de legfőképpen könnyem egybefolyt, s úgy szenvedtem, mintha valami hegymászó lennék, a csúcsra vezető út háromnegyedénél. A hölgy viszont már agonizált az unalomtól, hiába pislogtam rá – félig vakon („Nagyon szúúúr!”) – olyan diadalittasan, mintha egy regiment szűlányt tettem volna a magamévá.
A kivétel, azaz kivevés sem volt könnyű, de ott legalább motivált az, hogy megszűnik a szúrás, alázatosan kezet csókoltam, köszöntem a türelmet, s távoztam, haza. Megszokja, duruzsolta utánam a kishölgy, majd levette a szemüvegét, és a szoknyája szélébe kezdte törölgetni, no, csak töröljed, kiscsaj, én két hét múlva már úszni fogok ebben a kontaktlencsében, sőt talán még görkorcsolyázni is könnyebben megtanulok, mert azt is lehet vele.
Mindenesetre most megint benn van, s remélem, hogy ezen szöveg korrektúrázása közben nem pottyan ki a lapra, mert akkor betűs lesz, azaz használhatatlan. Nagy Koppány Zsolt