Ezen események száma évről évre 80 és 110 között mozgott. Ha ezt átlagoljuk és megszorozzuk az elmúlt nyolc és fél évvel, akkor 800 körüli szám jön ki. Mivel a 800 rendezvény megközelítőleg kétharmadán személyesen vettem részt, engem is meglep az összegzés végeredménye.
– Ezekre a jövőben már ritkábban adódik alkalma. Fájlalja, hogy el kell hagynia a főkonzulátust, vagy várja már, milyen új feladatot, kihívást tartogat az ön számára a magyar Külügyminisztérium?
– Ahogy mondani szokás, egyszer minden véget ér. Különösen igaz ez a diplomáciai külszolgálatra, amely határozott időre, általában négy évre szól. Ehhez képest én megszakítás nélkül ennek az időtartamnak több mint kétszeresét töltöttem a kolozsvári főkonzulátuson, amelyből öt évig misszióvezetőként irányítottam a külképviseletet. Hosszú és mozgalmas időszak áll mögöttem, amelyre mindig szívesen és szakmai elégtétellel fogok visszaemlékezni. Életemnek meghatározó fejezete zárul le, amelyre felkészültem ugyan, de természetesen nehéz dolog érzelemmentesen, rutinszerűen lezárni egy ciklust, főleg ha az ember ezalatt jól érezte magát. Ugyanakkor kíváncsian várom az előttem álló új feladatokat, újabb kihívásokat.
– Kamasz volt, amikor családjával 1988-ben Kolozsvárról Magyarországra települt, 2000-ben pedig érett férfiként, sokat ígérő diplomáciai karrier elé nézve érkezett vissza szülővárosába. Erdélyi származású magyar állampolgárként adódtak-e valaha identitásbeli problémái – akár az anyaországban, akár itt, Romániában?
– Magyarországon végeztem közép- és felsőfokú tanulmányaimat, magyarországi a feleségem, édesapám korai halála után magyarországi nevelőapám nevelt. Mindezek alapján úgy érzem, hogy Magyarországon szocializálódtam, és felnőtt életemet a magyarországi tudat határozza meg. Gyerekkorom meghatározó élményei, barátaim nagy része, édesapám emléke, szülővárosom szeretete ugyanakkor Erdélyhez, Kolozsvárhoz kötnek. Identitásbeli problémáim sosem voltak, sőt egyedi és megtisztelő hivatásnak tekintettem, hogy a Magyar Köztársaságot képviselhettem szülővárosomban.
– Életútját, kettős tapasztalatait figyelembe véve a magyar Külügyminisztériumnak nem is lehetett volna jobb választása, amikor 2000-ben konzullá, három évvel később pedig főkonzullá nevezték ki. Milyennek látta akkoriban, és milyennek látja most a magyar–román kapcsolatokat?
– Szomszédos országok kapcsolatai már csak helyzetüknél fogva is rendkívül sokrétűek és intenzívek. Ez jellemezte a magyar–román kapcsolatokat a 2000-es évek elején, amelyet olykor hűvös, de deklaráltan jószomszédi viszonyként emlegettünk. A jószomszédi, baráti kapcsolatok azóta NATO- és európai uniós szövetségesi kapcsolattá fejlődtek, és kiteljesedtek. A kétoldalú együttműködés intenzitása minden területen látványos eredményeket produkál. Engedje meg, hogy néhány szignifikáns példával érzékeltessem a folyamatot. Ezelőtt nyolc évvel az évi 20 ezres nagyságrendű munkavállalási vízum kiállítása során nem gondoltam arra, hogy a külképviseleten megérem azt a pillanatot, amikor üresen látom a várótermet. Nemcsak a szabad munkavállalás lehetősége volt hihetetlen sokak számára, hanem az is, hogy a hosszas és szigorú vám- és útlevélvizsgálat helyett ma egyszeri megállásos, személyiigazolvány-ellenőrzéssel léphetjük át a magyar–román határt. Az aradi Szabadság-szobor felállítása a megbékélési emlékparkban, a csíkszeredai főkonzulátus megnyitása, de az idén negyedik alkalommal sorra kerülő magyar–román együttes kormányülés megrendezése is – a teljesség igénye nélkül említett, de jelzésértékű – mérföldköve a két ország közötti jelenlegi kapcsolatok fejlettségi szintjének.
– Az államközi viszonyokon belül ugyanakkor kiemelt helyet foglal el Magyarország és az erdélyi magyar közösség egymáshoz ezer szállal kötődő politikai, kulturális, társadalmi kapcsolata.
– A magyar–magyar kapcsolatok ápolása és fejlesztése nem csupán kiemelt helyet foglal el, hanem alkotmányos kötelezettséget ró a Magyar Köztársaság mindenkori kormányára, amelyet államközi kapcsolatai során érvényesítenie kell. Úgy látom, hogy ezen a területen jelentős volt a fejlődés külszolgálatom ideje alatt. A magyarigazolvány, a Sapientia – Erdélyi Magyar Tudományegyetem, a nemzeti vízum, a magyar iskolába járó gyerekek anyagi támogatása mindnyájunk által jól ismert nemzetpolitikai eredmények. Szinte nincs olyan erdélyi magyar oktatási intézmény, nem beszélve a magyar kulturális, tudományos műhelyekről és számos, magyarok által lakott településről, amely az elmúlt 18 év során ne kapott volna valamilyen formában anyaországi támogatást. A társadalmi és kulturális magyar–magyar kapcsolatok nagy része természetéből adódóan politikától mentes civil kezdeményezés, ettől életszerű és sorsszerű. Főkonzulként az erdélyi magyar közösség politikai, civil és egyházi vezetőivel igyekeztem intenzív és baráti kapcsolatot kialakítani, és örömmel nyugtázhatom, hogy az említett nemzetpolitikai megvalósítások folyamatának nem csak szemlélője, hanem aktív előkészítője és a végrehajtás részese is lehettem munkatársaimmal együtt.
– Kolozsváron eltöltött pályafutása során szembesült-e olyan kényes helyzettel, amely kezeléséhez vagy megoldásához igazán szükség volt diplomáciai érzékére? Például mi volt nehezebb: tavaly Sólyom László köztársasági elnökkel megmászni a torockói Székelykőt, vagy állni a sarat a kettős állampolgárságról szóló 2004. decemberi népszavazás kudarca után?
– Ha már konkrétan rákérdezett: az utóbbi nehezebbnek bizonyult, és talán több diplomáciai érzéket igényelt. Nem volt könnyű feladat számomra egy olyan népszavazási kérdést és az erre adott válaszok eredményét magyarázni, amely akaratomtól, szakmai és személyes véleményemtől függetlenül született. Sajnos a magyar–magyar viszonyt beárnyékoló népszavazás hatása csökkenő mértékben, de még ma is érzékelhető. Kolozsváron magyar diplomataként egyébként nem elsősorban a diplomáciai érzékre, hanem tájékozottságra, affinitásra, szakmai felkészültségre és az ebből adódó kölcsönös bizalomra lehet és kell támaszkodni.
– A Magyar Főkonzulátus jelentős szerepet vállal az erdélyi magyar kultúra, művészet, irodalom támogatásában, ami öntől személyesen sem áll távol, hiszen édesapja, Cseh Gusztáv révén „beleszületett” a művészeti életbe. Ennek a mecenatúrának a visszaigazolásaként fogható fel, hogy nemrég kitüntették a Korunk Kulcscsal, lapunk médiakiválóságért díjban részesítette, július 4-én pedig átveszi az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület kitüntetését?
– Mivel otthonosan éreztem magam az erdélyi művészeti, kulturális és sajtókörökben, problémáikat egy kicsit személyes ügyemnek tekintettem, amelyeken lehetőségem szerint igyekeztem segíteni. Soha nem szigorú feladatként, hanem hivatásomból és belső indíttatásomból adódó természetességgel végeztem ez irányú tevékenységemet. Nem gondoltam, hogy ezért elismerés jár, nem is azért tettem, amit tettem. A különböző díjak, kitüntetések szívből jövő baráti gesztusok, és nem hivatalos jellegű protokolláris aktusok, amelyek őszintén jól esnek. Leginkább azt az érzést igazolják vissza, hogy nem voltam itt hiába.
– Dinamikusan fejlődő kincses várost hagy maga mögött mandátuma lejártakor. Legszívesebben milyen új állomáson vállalna diplomata tisztséget?
– Talán túl szerény a dinamikus jelző Kolozsvár fejlődését illetően, én fokoznám egy kicsit. 2004-ig egy trikolórra mázolt, tetszhalott állapotban leledző város volt, ahol úgy érezte magát az ember, mintha megállt volna az idő. Ma úgy érzem, hogy túlpörög a mutató – ami nemcsak dinamikus, hanem rendkívül látványos fejlődést eredményezett. Igazi európai nagyvárost hagyok itt, ahol jó élni és dolgozni, amely újra méltóvá vált a „kincses” előnév viselésére. Hogy milyen állomáshelyen dolgoznék legszívesebben a jövőben? Egy hasonló perspektívát, szakmai kihívásokat és megbecsülést jelentő helyen.

Cseh Áron
1972. július 26-án született Kolozsváron. A debreceni Református Kollégium Gimnáziumában érettségizett, 1998-ban a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem jogtudományi karán, 2001-ben pedig politológia szakán diplomázott. 1998–2000 között a magyar Külügyminisztériumban dolgozik, 2000 januárjától a Magyar Köztársaság kolozsvári főkonzulátusának konzulja, 2003 szeptemberétől főkonzulja. Nős, két gyermek édesapja.