Fotó: Molnár Judit
„Eleinte kotlóskodtam Andi körül, adogattam neki az utasításokat, villogtatott is rám bősz pillantásokat. Aztán beláttam, hogy le kell állnom, ez a színpad” – beszélgetés V. Csíky Ibolya és Vindis Andrea színművésznővel.
2014. április 05., 15:442014. április 05., 15:44
– Amikor V. Csíky Ibolya Nagyváradra került, azonnal főszereppel indított: Eugene O’Neill Boldogtalan hold című darabjában játszott Czikéli Lászlóval és Solti Miklóssal. Közel negyvenöt esztendő távlatából hogy értékeli a pályakezdését, mennyire érezte idegennek magát a városban és a társulatban, illetve milyen volt a közönség viszonyulása a kezdő színésznőhöz?
– Egyáltalán nem ismertem Váradot, és bevallom, titkon reméltem, hogy otthon maradhatok Kolozsváron. De még a vizsgaelőadás előtt megjelent a főiskolán Farkas István, a váradi társulat akkori főrendezője és hívott, hogy jöjjek bátran, nem fogom megbánni. Igaza volt, nem bántam meg, nagyon jó volt a fogadtatás, és hamar összerázódtam a társulattal is. Mondjuk ez akkoriban azért ment könnyebben, mert sok vígjátékot, zenés darabot játszottunk, s a hangulat segítette a gyors beilleszkedést. Még tartott az az időszak, ami egyúttal be is skatulyázta egy kicsit a váradi színházat és közönséget, operettvárosként emlegették.
Vindis Andrea, V. Csíky Ibolya
V. Csíky Ibolya Kolozsváron született 1945. április 9-én, a Brassai Sámuel Gimnáziumban érettségizett, 1969-ben végzett a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán, azóta a nagyváradi Szigligeti Színház tagja. Poór Lili- és Szentgyörgyi István-díjas, megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét, a Kisebbségi Színházak Kisvárdai Fesztiváljának többrendbéli díjazottja, többször kapott nívó- és közönségdíjat, legutóbb januárban pedig a Magyar Kultúráért életműdíjat az RMDSZ Bihar megyei szervezetétől.
Leánya, Vindis Andrea 1979. április 29-én született Nagyváradon, az Ady Endre Gimnáziumban érettségizett, 2002-ben végezte Kolozsváron a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának színésztagozatát. Azóta a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja.
Szabó József – Ódzsa – rendezései hozták aztán meg a váltást. Emlékszem, hogy az Anyám könnyű álmot ígérben – Ódzsa maga írta színpadra Sütő András regényét – egy összesen nyolcmondatos szerepem volt, egy falujabeli fiatal lány mondja el benne az írónak a bánatát, de annak a nyolc mondatnak az ereje máig megmaradt. Majd 1974-ben jött a Tragédia.
Ez is sajátos olvasata volt Ódzsának, nemcsak hogy oratorikus előadást álmodott meg, de ragaszkodott hozzá, hogy minden, amit Madách leírt, az hangozzék el a színpadon: beépítette a szerzőt is az előadásba, Czikéli László játszotta Madáchot, illetve mondta a szerzői utasításokat.
A megszokott látványos előadásokkal szemben a miénk a szó erejére és értékére épült. Azt az évadot megelőzően megkerestek Marosvásárhelyről azzal, hogy nem szerződnék-e át hozzájuk.
Gondolkodtam az ajánlaton, Ódzsa viszont azzal „rántott vissza”, hogy miért üldögélnék én másutt a kispadon, amikor eljátszhatom Évát. Az én szövegem tulajdonképpen nem olyan sűrű a Tragédiában, annál sokrétűbb az állandóan változó karakterek jelenléte. Szinte állandóan mondogattam magamban a szerepet, volt úgy, hogy huszonkét napon át turnéztunk, olyankor még éjszaka is ismételgettem.
– Vindis Andreának megadatott-e, hogy pályája elején ilyen szerepet kapjon?
– Számomra az adatott meg, hogy mondhatni a színházban nőttem fel. Édesanyám sokszor bevitt magával, már az óvodából naponta oda mentem át, míg ő végzett a délelőtti próbákkal. Többször néztem meg előadásokat, számtalanszor még turnézni is magával vitt. Nem nőttem ki belőle, nem is emlékszem, hogy valaha más akartam lenni, mint színésznő. Talán a szüleim nem is vették komolyan a felvételire készülődésemet.
– Cs. I.: Dehogynem, csak Andikámnak a színpadra készülése valahogy olyan más volt, mint annak idején az enyém. Emlékszem, hogy hároméves koromban krepp-papírból csináltam magamnak balettszoknyácskát, piros kreppel „rúzsoztam” magam, folyton szerepelni akartam. De érdekes módon nem azért, hogy én szórakozzam, hanem hogy másnak adjam át a szórakozás élményét. Andi nagyon komoly és fegyelmezett volt mindig, nagyon pontos, ha egy hoszszú házi feladat végén például elrontott valamit, képes volt az egészet újraírni.
– Akkor biztosan már kislányként megvoltak a szerepálmai, miközben nézte az édesanyját, amint játszik, vagy várta az öltözőben, hogy vége legyen az előadásnak, és mehessenek haza.
– V. A.: Szerepálmaim nem voltak. Illetve volt egy álmom, hogy hazajöhessek játszani a váradi színházba. Mert nagyon szeretem Kolozsvárt, nagyon szeretem a színházamat, jól érzem magam a társulatban, de Váradon vagyok itthon. Az elmúlt évadban vált valóra az álmom: kettős szereposztásban ugyan, de eljátszhattam a My Fair Lady Elizáját. A kettős szereposztásnak az volt a nagy előnye, hogy gördülékenyebben folyt az egyeztetés a két színház között.
– Nem lett volna jobb az itthoni bemutatkozáshoz egy nagy drámai vagy vígjátéki szerep?
– Most már egyértelmű számomra, hogy a zenés műfaj áll hozzám legközelebb. Eddigi talán legkedvesebb szerepem a Puccini-vígoperabeli Gianni Schicchi volt. Nagyon szerettem az egész előadást, akárcsak a közönség. Volt szerencsém közreműködni a Kolozsvári Magyar Operával is: énekeltem „nadrágszerepet”, tenorszólamot a Selmeczi György rendezte Léonce és Lénában és több szilveszteri öszszeállításban musicalslágereket. Nagyon szeretem a meseelőadásokat, különösen közel állnak hozzám a gyerekek miatt azzal együtt, hogy a legutóbbi szerepem a gonosz Nyugati boszorkány volt az Óz, a nagy varázsló mesemusicalből.
Tartottam attól, hogy a gyerekek a legrosszabbnak fognak látni majd, meg is kértem tapsrendnél a pozitív hőst alakító kolléganőmet, hogy adjon egy puszit, és „mentsen meg”. De a visszajelzések azt igazolták, hogy a kedvencek közé tartozom a gyerekek szemében és számomra ez a legcsodálatosabb elégtétel. De természetesen játszom prózai művekben is, ennek az évadnak a két sikeres előadása a Silviu Purcărete rendezte Roger Vitrac-darab, a Viktor, avagy a gyermekuralom, illetve a Hrabal-adaptáció, az Őfelsége pincére voltam. Május közepén lesz újabb musicalbemutatónk, Stephen Sondheim Sweeney Toddja. Óriási kihívás mind zeneileg, mind a figura szempontjából. Nagy szereposztású, különleges kiállítású előadásra készülünk.
– Néhány évvel ezelőtt együtt játszhatott anya és leánya a sétatéri színpadon. Milyen volt a magánszférából a partneri kapcsolatba átlépni?
– Cs. I.: Igen, 2009-ben játszottunk együtt Sarah Ruhl amerikai írónő darabjában, a Tiszta házban. Sok amerikai darabhoz hasonlóan egy nagyon zárt közösség belső feszültségeiről szól, én a főszereplő idős házaspár aszszonytagjának a nővérét játszottam, Andi pedig egy enyhén szólva lusta brazil házvezetőnőt, akinek bármihez inkább van kedve, mint a takarításhoz. Én viszont azt szeretem a legjobban, úgyhogy összebarátkozunk, és próbáljuk megoldani a család problémáit is.
Bevallom őszintén, eleinte kotlóskodtam Andi körül, adogattam neki az utasításokat, villogtatott is rám bősz pillantásokat. Aztán beláttam, hogy le kell állnom, ez a színpad, nem vagyunk otthon, nem az anyját játszom, engedjem a maga útján, az utasításokhoz ott a rendező – úgyhogy igazi partneri kapcsolatra váltottunk, s ez meg is maradt végig az előadások alatt.
– A nagyváradi színpadon eltöltött közel 45 évad során bizony sok minden történt, leginkább talán az, hogy kivédhetetlenül teltek közben az évek. Évától, a hódító, vonzó örök nőtől V. Csíky Ibolya eljutott legutóbbi szerepéig, Samuel Beckett Godot-ra várva című világhírű darabjának központi alakjáig, az eredeti műben férfiként megírt Didihez. Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem, talán csak annyit mondanék, hogy katartikus előadás, Csíky Ibolya játékára pedig leginkább a világszínvonalú jelző illik. Hogy élte meg az évek múlását, a szerepkörváltást? Ebben a témakörben sok komikus, tragikus és groteszk példáról hallani, Csíky Ibolyával kapcsolatban viszont semmi ilyesmi nem volt, ezek szerint nemcsak tehetséges színésznő, de nagyon bölcs ember is. Ugye nem haragszik ezért a témáért?
– Dehogy haragszom, örülök, hogy ismét elmondhatom, milyen egyszerűen segített nekem Farkas István átlépni egy túl magasnak tűnő küszöböt. Történt pedig, hogy a második szülésem után hatvanhárom kilóról nyolcvanhatra híztam, mégpedig leküzdhetetlenül. Nem mondom, hogy nem zavart, mert nagyon tanácstalan voltam. Az utcán találkoztam Farkas Istvánnal, aki azonnal arról kezdett beszélni, hogy milyen következő előadásban gondolkodik. Én hallgattam egy kicsit, aztán visszakérdeztem: szerep nekem?! Hát nem látod, hogy nézek ki?!
Ő viszont a lehető legegyszerűbben csak annyit mondott: na és, szerepkört váltasz. És ezzel máris megoldódott az én azóta sem csökkenő súlyproblémám. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen örültem is a váltásnak, mert bizonyíthattam, hogy számomra az az igazi, hogy ne én magam legyek a színpadon, hanem valaki egészen más. Sorra találtunk egymásra a karakterszerepekkel, nagyon sok kedves, egyszerű embert játszhattam el, akiknek a látszólagos egyszerűsége sok belső értéket takar.
Ez a vonás pedig egy másik meggyőződésem bizonyítására is lehetőséget adott, arra, hogy érzelemmentes jó alakítás nincsen. Nagyon fontos ez a legutóbbi, Godot-ra „váró” szerepformálásban is. Nyáron mondta Szabó K. István rendező, hogy van egy ötlete, a Beckett-darab férfi-nő kapcsolatra építése. És hogy rám gondolt Didi szerepével. Nagyon meglepett, ugyanakkor nagyon meg is örvendeztetett, mert arra gondoltam, ha megbíznak bennem, akkor meg kell tudnom csinálni a feladatot. Egy kicsit még szabódtam, mondván, hogy a fájós lábam miatt nem igazán tudok sokat mozogni, István azonnal ki is védte, mondván, hogy majd ülni fogok. Hűha, még nagyobb kihívás!
Aztán elkezdtük a munkát. Csodálatos volt, a rendező és a Gogót játszó partnerem, Dobos Imre eljöttek haza hozzánk, hogy ezzel is kíméljenek, és minél inkább beleástuk magunkat a szövegbe, annál világosabb lett, hogy így, férfi-nő kapcsolattal, illetve idősebb színészekkel még teljesebb lett Beckett drámája, nagyobb lett a súlya, az értéke. Egyetlen gondom az volt, hogy a bemutató után egy hónapig nem játszottuk, és éreztem, hogy nem tudom „életben tartani” ennyi ideig az érzelmi hangulatot. Visszatértem hát ahhoz, amit annak idején a Tragédia Évájával „csináltam”: folyton mondogattam magamban a szöveget. Nagyon örülök ennek a szerepnek.
– Ha egy újabb, hasonlóan emberpróbáló szerepet kínálnának, elvállalná?
– Nyugdíjas vagyok, szeretettel elvállalnám. Olyan öröm számomra a játék, hogy lelkem mindig készenlétben áll az új lehetőségeket várva.
Aki komolyan veszi a saját vallását, komolyan tudja venni a másikat a maga vallásosságának megélésében, el tudja fogadni, hogy ő azon az úton keresi az üdvösségét – jelentette ki a lapunknak adott interjúban Kovács István sepsiszentgyörgyi unitárius lelkész.
Tanár úr, az osztályból 18-an vették az érettségit! – jelentette büszkén az egyik tanítványom, amikor az eredményekről érdeklődtem. Nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy a magyartalan megfogalmazásra felhívjam a figyelmét, de ez az egyetlen mondat nagyon sok mindenről árulkodik.
Kétszáz éve született Semmelweis Ignác, „az anyák megmentője” (1818. július 1. – 1865. augusztus 13.). Tragikus sorsú orvos, akinek a temetésén sem kollégái, sem családtagjai nem jelentek meg.
A kolozsvári Mátyás-napok, majd a sepsiszentgyörgyi Szent György Napok után egyre több erdélyi helyszínen találkozhatnak majd az érdeklődők Mátyás királyt és korát idéző programokkal, rendezvényekkel. Az Erdély-szerte esedékes megemlékezésekről a budapesti Magyarság Háza igazgatóját, Csibi Krisztinát kérdeztük.&a
Marosvásárhelyi és bukaresti peres tapasztalatom alapján a leghatározottabban ki merem jelenteni azt, hogy a teljes körű magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés jövője jogi eszközökkel nem biztosítható.
‚Oktatótársaim és a magyar hallgatók nevében ma is azt vallom: mi szinte minden lehetségeset megtettünk a demokrácia keretei között, szűkösnek bizonyuló eszköztárunkból ennyire tellett. A helyzet meghaladott bennünket. Mi, tanárok és diákok elsősorban a magyar oktatás lehetőségének a megteremtésében vagyunk, lehetünk felelősek. A kisebbs&am
Nem jogi, hanem politikai döntés kérdése, hogy mennyire állítható a nemzetközi jog a kisebbségvédelem szolgálatába – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Szalayné Sándor Erzsébet, az Európa Tanács nemzeti kisebbségek védelméről szóló keretegyezménye tanácsadó bizottságának tagja.
Újabb székelyföldi bemutatókörúton ismerheti meg a nagyközönség a napokban Sántha Attila nemrég napvilágot látott Bühnagy székely szótárát. A kötet megszületéséről, a gyűjtőmunkáról, a székely nyelvi örökségről kérdeztük Sántha Attilát.
A vers műfordítás egy ismeretlen nyelvből, a Kárpát-medencében írott mai irodalom egyre inkább szervesülő közegnek tekinthető, és fontosak az olvasókkal való személyes találkozások – ezt vallja többek közt Karácsonyi Zsolt kolozsvári költő, aki március 15. alkalmával vett át József Attila-díjat Budapesten.
Mindenki másként látja, fogja fel és értelmezi a valóságot. Amit látunk, képlékeny, és ha csak kicsit is más szögből próbáljuk nézni mindazt, ami körülvesz bennünket, máris változik a perspektíva, módosulhatnak nemcsak benyomásaink, de véleményünk is.
szóljon hozzá!