A múlt kutatása: kötelesség

Hol gyökerezik a tanár úr irodalom és helytörténet iránti kutatási vágya?

Magam is eltöprengek, most, a nyolcadik X-en túl, hogy mi is vezetett ide, mérlegre teszem az életem és felteszem a kérdést, hogy volt-e értelme annak, amit tettem, hagyok-e magam után maradandó értékeket. Persze a válasz attól is függ, hogy kihez viszonyítom magam: szinte az egész várost tanítottam, 23 könyvet írtam, kilencet szerkesztettem, úgy érzem tehát, hogy valamit csak hagyok az utókorra. Érdekes már ez a hely is, a nagyszalontai Kálvin utca 1. szám alatt található ház, ahol lakom, és ahol most beszélgetünk: ebben az épületben Arany János is járt, hiszen itt működött egykoron a Kaszinó, ahol bizony Arany is rendszeresen megfordult. Merem állítani, hogy a hely szelleme is hatással volt rám. Itt születtem, kisiparos szülők gyermekeként, szüleim arról sohasem töprengtek, mi leszek, hiszen a családban eldöntött dolog volt, hogy folytatom a fésűs mesterséget. A fésűs szakmát meg is tanultam, az inasoklevelem is megvan, ez volt kanyargó életutam első szakképesítése.

Hogy vezetett el az út a fésűtől a tollforgatásig, a kutatásig?

Hívő ember vagyok és a jó Atya közbenjárását látom abban, hogy mégis értelmiségi pályára adtam a fejemet. Az írással véletlenszerűen kerültem kapcsolatba. 1943-44-ben a szalontai Arany János Főgimnáziumban diákújságot indítottak. Én csak jó közepes tanuló voltam, több volt bennem az akarat, a kitartás, mint a velem született intelligencia. Elismerem, hogy amivé lettem, az a munkaszeretetemnek köszönhető. Visszatérve, CókMók volt az újság neve, annak lettem akkor a főszerkesztője, az akkori divat szerint álnéven, Köleséry Éry Mihályként írtam, a nemesi előnévvel igyekeztem emelni a tekintélyemet. Aztán engem is elkapott a háború szele, voltam levente is, és visszatérve, már az új rendszerben fejeztem be az iskolát. Az érettségi diplomával aztán ott álltam – mint ahogy a mai fiatalok is – „megfürödve”, mert nem tudtam, mihez kezdjek. Akkor volt egy olyan lehetőség, hogy különbözeti vizsgával lehetett tanítani. Kolozsváron levizsgáztam, és így lettem kőröstárkányi tanító. Néprajzzal ott kezdtem el foglalkozni, ennek a munkának most – 40 év után – született meg a gyümölcse, ugyanis nemrég jelent meg a Biharország népi világa című kötet, amelyben végre helyet kapott az a ballada- és folklórgyűjtemény, amit a negyvenes évek végén jegyeztem föl a belényesi medencében. Közben eldöntöttem, hogy pap-tanár leszek, a Bolyai Egyetemen második szaknak a folklórt választottam. Tanárhiány miatt azonban az a szak megszűnt, így pedagógia-lélektanból vizsgáztam. Aradra kerültem, ahol olyan magyar tanítókat oktattam, akik nemrég mentek nyugdíjba. Aradon már a tollat is kezembe vettem, az akkori Vörös Lobogóba írtam pedagógiai tanácsokat, kulturális beszámolókat, sőt két gyermekszíndarabom is megjelent, és be is mutatták.

Nagyszalontára a honvágy hozta vissza?

Nem, az aradi magyar pedagógusképzést megszüntették. Megnősültem, feleségem idevalósi volt, így 1955-ben visszajöttem Szalontára. Azokban az időkben az Arany Emlékmúzeumnak nem volt megfelelő vezetője, így kineveztek engem a múzeum igazgatójává.  

Milyen volt akkor az Arany Emlékmúzeum?

A múzeum tárgyainak egyharmada-egynegyede eltűnt a világháború után – nem a katonák vitték el, hanem a környékbeliek hordták szét. Elvitték Arany János dunnáját, párnáját, szőnyegét, a kéziratoknak szerencsére nem volt nagy keletjük. Odakerülésem után a Magyar Tudományos Akadémia részéről megkeresett Keresztury Dezső akadémikus, a korábbi magyar kulturális miniszter, aki megbízott Arany addig ismeretlen jegyzői múltjának felkutatásával, így kerültem be a sodrásba, mint Arany-kutató. Számomra jelképértékű is volt, hogy munkám eredménye, az első általam szerkesztett kötet a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt jelent meg. Az Arany János összes művei 13. köteteként megjelent könyv Arany jegyzői iratait – az azóta híressé vált, kacifántosan megfogalmazott marhapasszusoktól a kérvényekig minden megtalált iratot – tartalmazott. Arannyal foglalkozva kezdtem a város történetét kutatni, így lett belőlem helytörténész.

A kutatás eredményét, a magyar értelmiség és a román Szekuritáté különbözőképpen értékelte...

Nekem is megvan a magam szekustörténete. A látókörükbe az Arany János Irodalmi Kör első elnökeként és a külföldiekkel való kapcsolatom miatt kerültem be.  Budapesti útjaim során ugyanis Sinka Istvánnal, 1962-ben pedig Illyés Gyulával is volt szerencsém találkozni. A Szekuritáté a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak Romániába való érkezésére is nagyon készült. Ennek részleteit magam is nemrég tudtam meg Gábor Ferenc költő, az akkori levélkihordó önéletrajzi írásából. Ebben a könyvben benne van feketén-fehéren, hogy Gábor elvtársat bízták meg a biztonságiak az érkezők és személyem megfigyelésével. 1965-ben az irodalmi múzeumok vezetőinek kétnapos bukaresti tudományos tanácskozásán vettem részt, onnan hazaérkezve a nagyváradi vasútállomásról egyenesen a Szekuritátéra vittek. Ott dossziékba fűzött iratokat raktak elém, legnagyobb meglepetésemre újságcikkeimmel, tanulmányaimmal, az összes levelezésemmel, két naplómmal szembesítettek. Akkor tudtam meg, hogy amíg Bukarestben jártam, házkutatást tartottak nálunk, és mindent felforgattak, elkoboztak. 12 órán át faggattak, utána a szalontai múzeumban folytatódott minden, aminek a végén kijelentették, hogy a párt és a román állam ellensége, magyar nacionalista vagyok  Ennek következményeként le kellett mondanom a múzeumi vezetőségről meg az irodalmi körben betöltött funkciómról is. Ki nem rúghattak, mert nem volt semmiféle bírósági végzés a birtokukban, de áthelyeztek a Pionírházba, ahol a bélyeggyűjtő kört meg a bábszínházat bízták rám. Az ötödikes-hatodikosoknak oroszt tanítottam, az elemi iskola román osztályaiba járó magyar diákokkal az írást, olvasást gyakorolhattam. A kivizsgálás aztán másfél évig tartott, minden ismerősömet rólam faggatta a szeku,  tőlem meg azt szerették volna megtudni, miről beszéltem Illyés Gyulával meg Sinkával látogatásaim során. Le nem tagadhattam, hogy rendszeresen találkoztam velük, hiszen a naplómban is feljegyeztem.  Aztán néhány nyugodtabb év következett, átkerültem az Arany János gimnáziumba. Itt latint, franciát és magyart tanítottam, míg 1977-ben újrakezdődött a szeku nyaggatása. Akkor már írogattam a magyar lapoknak, és Kántor Lajosról, Balogh Edgárról meg a szerkesztőségekben hallottakról akartak tőlem véleményt-vallomást kicsikarni. Felajánlották az iskola aligazgatói állását, ha jelentéseket írogatok. Nem mentem bele, így lett belőlem újra elemi iskolai tanító, onnan mentem aztán nyugdíjba  

A kötetek hogyan születtek?

A 23 általam írt kötetből 5 Aranyhoz kapcsolódik, egy a nyelvészethez, a többi helytörténet. Egyik kötet hozta a másikat, mert úgy gondoltam, hogy pedagógusként és helytörténészként az iskolák történetét kutyakötelességem megírni. Ugyanígy kötelességemnek tartottam, hogy Arany János fiatalkori tanítóságának utánajárjak, így született meg  az Arany János a szalontai iskolában,  később, a fordulat után pedig a sajtótörténetet írtam meg. A feleségem orvos volt, ketten összefogtunk, és megírtuk a szalontai egészségügy történetét az 1700-as évektől napjainkig. Megírtam a kisiparosok történetét, a vásárok történetét, aztán legutóbbi könyvemmel a családomnak adóztam, amikor a fésűs mesterség múltját is feldolgoztam. Összegyűjtöttem egy kiadványban azokat a helyi születésű hírességeket, akik valóban letettek valamit a magyarság  asztalára. Büszkék lehetünk arra, hogy három Kossuth-díjasunk van: dr. Kiss Ferenc anatómus professzor, a párizsi akadémia tagja, post mortem kapta meg a díjat Sinka István költő, és még életében megkapta a híres szobrász, Kiss István is, aki a szoborparkban álló Arany-emlékszobrot is alkotta.  

Ön mire a legbüszkébb?
Arra, hogy szalontai vagyok.

Gergely Gizella


Dánielisz Endre
Irodalom- és helytörténész, tanár. 1925-ben született Nagyszalontán. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem protestáns teológia karát 1951-ben végezte el, ezt követően pedagógiát és lélektant tanít az Aradi Állami Pedagógiai Leánylíceumban, majd tanár a nagyszalontai Pionírházban. 1956-65 között az Arany János Emlékmúzeum igazgatója. 1979-től nyugdíjazásáig általános iskolai tanár Szalontán. 32 könyvet  írt és szerkesztett. Kitüntetései: Pro Lingua Hungariae Díj (1992), az EMKE Kun Kocsárd Díja (1977), a Magyar Kultúra Lovagja (2004).