– Egy Bajnokok Ligája-szintű csapatnál a tulajdonos már nemcsak kedvenc hobbijának él, hanem üzletben is gondolkodik, a jelentős befektetéseknek meg kell térülniük. Kilenc évvel a Kolozsvári CFR futballcsapatának átvétele után elmondhatja, hogy megérte?
– A futball számomra még mindig szenvedély, és nem üzlet. Ez természetesen szenvedéssel is jár, és itt a „gazdasági szenvedésre” gondolok. Hál’ istennek a legnagyobb hoppon már túl vagyunk: a legnagyobb befektetést a stadion felújítása és egyéb infrastrukturális fejlesztések jelentették. Olyan másfél év leforgása alatt körülbelül 37-38 millió euró ment el a fellegvári stadionra, valamint az edzőpályákra. Erre nem vagyok túlságosan büszke, őszintén szólva, nem tartom normálisnak azt, hogy egy futballklub saját maga kell hogy építsen stadiont és edzőpályát, azért, hogy egy várost, egy régiót és egy országot képviseljen nemzetközi szinten.

De hát nálunk, akárcsak a demokrácia, minden „eredeti”. Állítólag én vagyok az egyedüli stadiontulajdonos az Európai Unióban, és ezt nem büszkén állítom. Mert hogyha végeznénk egy számítást, és a stadionra költött pénzt a játékosállomány erősítésébe fektettük volna, akkor a CFR egy magasabb szinten állna. A klubnak az éves büdzséje – a játékosigazolásokra szánt összeg nélkül – 14 millió euró. Minden az utolsó centig ki van számítva. Abban a sajnálatos esetben ez csökken, ha nem nyerjük meg a bajnokságot, de azért inkább nyerjük meg, mint ahogy most is megtettük. Most erre az összegre jön rá a 8 millió eurós átigazolási összeg, amely attól függően csökkenhet, hogy milyen értékben sikerül játékosokat eladni.

– A csapat először 2008 közepén jutott a csúcsra, amikor a gazdasági válságról mifelénk még csak hírből lehetett hallani. Idén ismét bajnok lett a CFR, ráadásul újra dupláznia sikerült a Román Kupa megnyerésével, ám sokak szerint nem volt eléggé meggyőző. Mennyiben hatott ki a gazdasági válság a csapat költségvetésére, és ez mennyire befolyásolta az együttes teljesítményét?
– A gazdasági válság a bevételeken érzékelhető. Az összes valamirevaló reklámszerződésünket elvesztettük. Mi azért veszítettünk, mert mások veszítettek. A Domóval volt egy 640 ezer eurós reklámszerződésünk, ám hiába kötöttük meg három évre, egy év után azzal jöttek, hogy nincs miből fizessenek. Ezt a szerződést baráti alapon kötöttük meg, nem fogjuk beperelni őket, mert nem fizetnek. És ugyanez érvényes más cégekre is. A reklámból ezelőtt két évvel – a tulajdonosi körön kívüli cégektől – mintegy 2 millió euró folyt be, ma a csapat nem kap többet 500 ezernél. Itt érezhető a gazdasági válság. A klubnak a büdzséje ezzel együtt nem csökkent. Hál’ istennek még a krízis előtt sikerült befejezni az infrastrukturális fejlesztéseket, és az is örvendetes, hogy még időben, három-négy évvel ezelőtt létrehoztunk egy játékos-körforgalmat, akkor egy idényben akár 20–22 millió eurót is költve az igazolásokra. Mindig azt mondtam, hogy egy csapat olyan, mint egy karácsonyfa. A lényeg, hogy legyen egy szép fa, és utána a díszeket majd föltesszük rá. Most a szép fa megvan, a díszeket pedig lehet cserélni. A krízis most annyiban hat ki a játékoskeretre, hogy a futballistákat drágán vettük, most pedig csak olcsón lehet eladni őket.

– A tavaly novemberben érkezett Andrea Mandorlini vezetőedzőt lehet egyáltalán szabad válságtrénernek nevezni?
– Nem, egyáltalán nem. Mandorlini a legjobb névjegykártyával rendelkező külföldi edző, aki Romániában edzősködik. Az olasz Serie A, Serie B azért jelent valamit. Maradjunk csak az olaszoknál: az eddig Romániában megfordult edzők esetleg csak azután kerültek a Serie A-ba, ha Romániában jól teljesítettek. Mandorlini viszont nagy sikerrel dolgozott már Olaszországban, mielőtt idejött: felvitt csapatot a másodosztályból a Serie A-ba, edzősködött a Serie A-ban, szóval ő egyáltalán nem válságmenedzsernek hoztuk, hanem startból hittem abban, hogy ő az az ember, akivel bajnoki címet meg lehet nyerni. Amikor leváltottam elődjét, Antonio Conceicaót, a csapat az első helyen volt, csak nem éreztem azt, hogy a 34. forduló végén is az első helyen lesz.

– Úgy tűnt, idén fontosabbak voltak az eredmények, mint a szép foci. Ezért volt ennyi türelme Andrea Mandorlinivel, aki alatt azért inogott a szék?
– Végtére is a futball egy eredményalapú tevékenység, és nem a szépséget vagy a kecsességet pontozzák. Persze én is sokkal jobban szeretem a dinamikus, támadó jellegű futballt, viszont az edzőnek az elsődleges feladata, hogy eredményeket hozzon. A szurkolók is sokkal jobban örülnek egy csúnya 1-0-nak, mint egy szépen, 5-4-re elvesztett meccsnek. Szép vereség nem létezik. Csúnya győzelem, olyan van, de az is édes. Mandorlininek is igaza van, amikor azt mondja, játszhatunk akárhogyan, de ahhoz olyan játékosok is kellenek. Az edző feladata, hogy ahhoz a stílushoz igazítsa a csapata játékát, amely az illető bajnokságra jellemző. Én leginkább a spanyol bajnokságot szeretem, amely minden szempontból a világ legjobb bajnoksága. Ott egy Tenerife is úgy játszik, mint a Real Madrid. A különbség csak ott van, hogy a Realnak van egy Cristiano Ronaldója, aki úgy lövi meg a labdát, hogy a kapufáról a kapuba pattan, míg a Tenerife játékosának a lövése a kapufáról kipattan. Na az az egy milliméter vagy egy villanás éri azt a plusz 20-25-30 milliót, amennyit egy klaszszis játékosért kifizetnek azok, akik megengedhetik maguknak.

– Mandorlini idén teljesítette a legfontosabb célkitűzést, a bajnokság megnyerését, ráadásul a duplázás is összejött, akárcsak 2008-ban Ioan Andonének. Melyik sikersorozat áll szívéhez közelebb, illetve ha megtörténhetne, hogy a két csapat egymás ellen játsszon, melyiknek drukkolna?
– Nem tudnék valamelyiknek drukkolni. Mind a két sikernek megvan a szépsége. Az első mindig fantasztikus, olyan mint felérni a csúcsra. Másodszor felérni pedig az értéknek a bizonyítása. Az elsőre azt mondhatják, hogy szerencséből összejött, de amikor három éven belül kétszer megnyered a bajnokságot, akár szeretnek, akár nem szeretnek, mindenki tudja, hogy az elmúlt három év legjobb romániai csapata a CFR. Hat trófeát gyűjtöttünk három év alatt, többet, mint a legeredményesebb csapat, a Steaua 13 év alatt. Ezért ez jelent valamit.

– A Liga 1 két említett idényét figyelembe véve jelentős eltérés, hogy idén csak vidéki csapatok végeztek a dobogón. Ön rendszerint hangsúlyozza, hogy a CFR sikerére egész Erdély büszke lehet. Érkeznek olyan visszajelzések, amelyek megerősítik a futballregionalizmusban vetett hitében?
– Erdély minden sarkában nekünk drukkolnak. Az Aradi UTA 40 évvel ezelőtt lezárult sikerei óta Erdélynek nem volt egy olyan csapata, amely reális eséllyel felvegye a harcot a bukarestiekkel, és nemcsak velük. A CFR-nek ez sikerült hosszú idő után, és ez nagyon sok szurkolót hozott, nem csak Erdélyből, hanem az egész országból. Rengeteg üzenet jön olyan helyekről, amelyeket az ember nehezen talál meg a térképen. Amikor egy mérkőzés után bejön 13-14 ezer üzenet, az azért valami. A szurkolóink kb. 65 százaléka erdélyi, 10 határon túli, mintegy 25 százalék pedig az ország többi részében él. Ez egy örömteljes helyzet. Akárhová megyünk az országban, a CFR-rel szemben nem tapasztalunk ellenérzést, sőt mindenhol szimpátiával fogadják a csapatot. A legtöbb helyen az eredménytől függetlenül megtapsolnak minket. Az is sokat elárul, hogy a felmérések szerint az elmúlt három évben a CFR-nek volt a legnagyobb televíziós nézettsége, és ez 2008 óta egyre csak növekszik. Tavaly nagyobb volt a nézettségünk, mint az azelőtti évben, a bajnoki címmel végződött szezonban, és idén nagyobb volt, mint tavaly. Egy bukaresti rangadó nézettsége magasabb, viszont ha mondjuk a Steaua játszik a Gyulafehérvárral, vagy a Dinamo a Galaccal, a meccs nézettsége ötször kisebb annál, mint amikor a CFR játszik ugyanazokkal a csapatokkal.

– Azért azt se feledjük, hogy idén egyik legnagyobb ellenlábasa éppen egy vidéki, ráadásul egy nyugati csapat feje, Marian Iancu volt. Fájóbb önnek, hogy a CFR-t érő állandó támadások túllépték Bukarest határait, vagy ezt is a Liga 1-ben megszokott vádaskodások kategóriájába sorolja?
– Nagyon sokat beszélek tősgyökeres temesváriakkal, és nekik borzasztóan fáj az, hogy ők mindig is egyfajta zászlóhordozói voltak a bukaresti mentalitással szembenálló irányvonalnak, és ehhez képest Temesvárnak a képviselője gyakorlatilag egy Bukarest mellől odahozott csapat, valami Bragadiru Villám – ezt az ottaniak valóban villámcsapásként élték meg. Iancu bukaresti, negatív értelemben. Bukarestinek lenni nem automatikusan egy negatív megítélést hordoz magában. Miticát megtalálod Kolozsváron is, ez nem csak a bukarestiekre érvényes. Iancu azonban nem a csúcsa a bukaresti társadalomnak. Ráadásul ő Temesváron csupán a szószólója a csapatnak, amelyet keményen támogat a helyi önkormányzat, körülbelül 2-3 millió euróval, és ha ehhez hozzátesszük a tévéközvetítési díjakat, a reklámokat, és azt, hogy Iancunak semmit nem kellett költenie a stadionra, infrastruktúrára, ki merem jelenteni, az a csapat nem kerül egy centjébe sem Iancunak. Valami mögé el kell bújnia.

Ő bevasalja a nagy pénzt a helyi önkormányzattól, és cserébe nem hoz semmit. Akkor valamire kenni kell a dolgot. Ez nagyon hasonló ahhoz a helyzethez, amelyet most először mesélek el a nyilvánosságnak. Az őszi idényben megvertük a Rapidot 4-1-re. Akkor volt, hogy George Copos, a Rapid tulajdonosa azzal a Lutz Stachéval tárgyalt a Rapid megvételét illetően. Copos akkor azt mondta, hogy nem adtak meg nekik tizenegyeseket, miközben az egyetlen bírói tévedés a meccsen a Rapid egy szál góljához köthető, amely lesből született. Másnap hívogat Copos, én nem veszem fel. Közben minden tévében hangoztatta, hogy a bírók miatt kaptak ki. Utána hív a vezetékes telefonon, végül válaszoltam. Azt mondta, Árpi, bocsáss meg, te, tudom, szar helyzet, de valamit kellett mondjak, mert meg akarok szabadulni a Rapidtól, mi a szart tudjak mondani, amikor megvertek 4-1-re, valamire fogni kellett a vereséget. Jól van George, mondom, most ezt vagy megeszi, vagy nem eszi meg, de te úgyis itt maradsz Romániában, még találkozunk, nekem a helyedben lesülne a képemről a bőr. Igen, nekem is, mondja, marhára sajnálom, bocsáss meg.

Legalább ő bocsánatot kért, de Iancu továbbra is le akarja húzni a lóvét a temesváriakról, és valamit kell mondjon. Ha én is kapnék hárommillió eurót a kolozsvári önkormányzattól évente, ha megkaptam volna mindent, csináltak volna nekem stadiont… Ha nem költenék egy centet sem azokra az alkalmazottakra, akik nem a csapathoz tartoznak, úgy, mint ahogyan Temesváron van… Nálunk mindenkit én fizetek. Nekünk 138 olyan alkalmazottunk van, akinek semmi köze a futballhoz. Én kapok a helyi önkormányzattól 250 ezer eurót, és a stadionért fizetek 570 ezer eurós ingatlanadót évente. Azonkívül pedig fizetek a helyi tanácsnak reklámdíjat – ez 5 százaléka a jegyekből, reklámból befolyt összegnek –, és ez körülbelül 530 ezer euró, tehát 1,1 millió eurót fizetek direkt módon, és visszakapok 250 ezret. A város számára a CFR egy fejős tehén. Minden egyes támadás erősíti az embert, a gyengékkel sose foglalkoznak, az erőseket támadják. Iancut a médiában Gigi Becali cserejátékosának tartom, de ő jobban betölti a képernyőt.

– Támadások, vádaskodások ide vagy oda, az aranyérmeket nem lehet elvenni. Azt már tudjuk, hogy ünnepelni nagyon tud a CFR: augusztusban az Iron Maiden kolozsvári fellépése lesz a hab a tortán. Nehéz volt idecsalni a sztárzenekart?
Megígértem tavaly, hogy elhozom őket. Megbíztam egy kolozsvári szervezőcéget, s közben megnyertük a bajnokságot, úgyhogy minden szépen összejött. Az igaz, hogy az Iron Maiden-koncert így is, úgy is meglett volna idén, hiszen az Iron Maidennel kelet-európai szinten legalább egy évvel a koncert előtt el kell kezdeni a tárgyalásokat. Az igent részükről már két hónapja tudjuk, csak hallgattunk vele. Körülbelül 65–70 ezren férhetnek el a Polus Center parkolójában. Azt akartuk elérni, hogy a jegyek a lehető legolcsóbbak legyenek. Az Iron Maidennél van egy határ, amely alá nem lehet menni, nagy meccs volt velük e tekintetben is. Megértették, hogy 20 eurós vagy 100 lejes jegyárral nem értéktelenítjük el a koncertjüket, hanem ennek a rendezvénynek van egy pénzügyi támogatottsága, ezért lehetnek olcsóbbak a belépők.

– A koncertet követően, szeptemberben a stadionban folytatódik a futballünnep: a CFR ismét a Bajnokok Ligája csoportkörében szerepel. Nagy neveket vár Kolozsvárra, vagy jobban örülne, ha verhetőbb ellenfelek lesznek a csoportban, és így a nyolcaddöntős szereplés is reálisabb elvárás lesz?
– Nagyon szeretnék egy Urziceni-féle csoportot. Második nekifutáskor már magasabb a mérce, a következő lépés az lenne, hogy kijussunk a BL-csoportból. Dehát ez nagyban függ a szerencsétől. Ha megnézzük az urnákat, akárkivel kerülünk, mindenképpen lesznek nagy nevek. Aztán lesz, ahogy lesz, verekedni fogunk. Nem véletlen, hogy a negyedik értékcsoportban kapunk helyet a sorsoláson: a negyedik eséllyel is indulunk neki, ezen nincs mit szépíteni, ez az igazság.

– Ha jól tudom, németországi tartózkodása során megkedvelte a Bayern Münchent, amely nemrég elbukta a BL-döntőt az Interrel szemben. Drukkolt a bajoroknak? Drukkolna ellenük a Gépész utcai stadionban?
– Drukkoltam a Bayernnek. Olyan még nem volt, hogy egy csapat 71 százalékban birtokolja a labdát a döntőben, hát még olyan, hogy az a csapat ki is kapjon 2-0-ra. Ilyen a futball, ám az Inter mindenképpen megérdemli az elismerést. Az természetes, hogy a CFR-nek drukkolnék a Bayern ellen, de a második helyen a Bayern áll.

– Hány lépés választja el mondjuk a Bayernt és a CFR-t? Behozható a hátrány?
– A két csapatot körülbelül 70 év választja el egymástól. A remény hal meg utoljára, úgyhogy bízom abban, hogy ez a lemaradás valamikor tényleg behozható, esetleg amikor már én is alulról fogom szagolni az ibolyát. Talán lesz egy olyan multinacionális cég, amely felkarolja a CFR-t, és a csapat már nemcsak Románia zászlóvivőjeként szerepel majd, hanem egész Közép-Kelet-Európa számára reprezentatív lesz, ahogyan régebben a Bécsi Rapid vagy a Ferencváros volt. Azonban megismétlem: pénz nélkül, nagy pénz nélkül nem lehet nagy eredményt várni.