Büszke tanítványaira a sikeredző: Mircea Lucescu korábbi játékosairól, Bölöni Lászlóról és Marco Rossiról mesélt

Teljes mandátuma alatt komoly nyomásnak volt kitéve, ő azonban nem volt hajlandó fejet hajtani az olyan klubvezetők előtt, mint Mititelu, Borcea és mások, akik maguk szerették volna összeállítani a keretet a velük szerződésben álló futballistákból.

– Megoldással is előrukkolt, Bölöni Lászlót javasolta a szövetség vezetőinek. Mi szól az egykori válogatottbeli csapattársa, későbbi tanítványa, jelenlegi edzőkollégája mellett?

– Egyrészt ő a legtapasztaltabb, legképzettebb a szóba jöhető edzők közül. Másrészt még van mutatnivalója a trikolórok élén, hiszen két évtizeddel ezelőtt, amikor a Sportinghoz igazolt, bizonyos szálakat elvarratlanul hagyott. Harmadrészt pedig ne feledkezzünk meg arról, hogy 2000-ben és 2001-ben igencsak jó munkát végzett a válogatott élén.

– Ha nem Bölöni, akkor ki lenne az a fiatalabb, energikusabb, motiváltabb edző, aki képes volna kisegíteni a hullámvölgyből a román válogatottat?

– Dan Petrescu lett volna, csakhogy ő nemet mondott. Jó ideje ő a legeredményesebb hazai edző, aki itthon is, külföldön is megállta a helyét. Tudom, beszélnek másokról is…

Lehetőleg nem úgy, hogy három hónapot itt tölt, négyet ott, újabb ötöt egy harmadik klubcsapat kispadján. Sokan azt hiszik, hogy ha valamikor játékosként a pályán tündököltek, annak a szélén is ugyanolyan sikeresek lesznek. Ez egyáltalán nem törvényszerű! Egy jó edzőnek azért valamivel többre van szüksége a futballista pályafutása alatt gyűjtött tapasztalatnál.

– Mutura céloz, csak nem akarja kimondani?

– Nem szeretnék senkit sem megbántani a hazaiak közül, inkább néhány világsztár példáját hoznám fel. Nézzük meg, mit tettek le az asztalra futballistaként olyanok, mint Sztoicskov, Van Basten, Gullit, Pirlo és sokan mások, és mennyire félresikerült az edzői pályájuk.

Mint ahogyan az sem mindegy, hogy valaki klubcsapatot irányít vagy válogatottat.

– Az ön által felsorolt erények mellett mire van szüksége valakinek ahhoz, hogy a válogatott élén is beváljon?

– Mindenekfölött tapasztalatra, vagy egy olyan gazdag szakmai tudásra, amely a legjobb játékosok számára is tekintélyt parancsol. Ha elképzeléseidet, érveidet nem tudod megértetni és elfogadtatni a tanítványaiddal, vesztett ügyed van.

– Ehhez képest 1981 őszén ön a Corvinul edző-játékosaként, 36 évesen került egyik napról a másikra a román válogatott kispadjára.

– És nem is állt rendelkezésemre idő egy új csapat összekovácsolására, amely az elbukott ’82-es vb-részvétel után nekivághat az Eb-selejtezőnek. Csakhogy nagyon jól ismertem a vajdahunyadi fiatal és tehetséges játékosaimat, nekik meg a kisujjukban volt mindaz, amit edzőként megköveteltem. Melléjük csatlakoztattam az akkor csúcsformában focizó Craiova fél csapatát, visszahívtam a válogatotthoz a Kovács Pisti által – számomra érthetetlen módon – mellőzött Bölönit, és máris összeállt a válogatott kemény magja.

Az eredmények engem igazoltak: a hunyadi újoncok többsége bevált, a craiovaiak jól szerepeltek, akárcsak a klubcsapatukban, a védelem elé helyezett Bölöni meg a lehető legjobban irányította a társaságot. Laci egy rendkívüli játékintelligenciával és taktikai érzékkel megáldott futballista volt, aki képes volt egy az egyben átültetni a pályára mindazt, amit megbeszéltünk az öltözőben.

– Nem csak Bölöni, egy évtizeddel később Marco Rossi is tanítványa volt, mégpedig az olasz élvonalban, a Bresciánál. Meglepte az, amit a magyar válogatott élén mutatott, vagy elvárta tőle?

– Jól ismerve Rossit, meg voltam győződve arról, hogy amennyiben hagyják dolgozni, munkája gyümölcsöző lehet. Játékosként is szerettem, emberként is nagyra becsültem. Edzőként meg felnézek rá, hisz azontúl, hogy munkásember, rendkívül kiegyensúlyozott, intelligens, képzett. Ráadásul jól megérteti magát a játékosokkal, ami nagyon fontos tényező. Nehéz helyzetben vette át a magyar válogatottat, és ha csodákat ő sem volt képes tenni, sok mindenre megtalálta a megfelelő megoldást.

És azokról az infrastrukturális beruházásokról se feledkezzünk meg, amelyeket Magyarország az utóbbi évtizedben végrehajtott. Ezt a stratégiát hiányolom Romániában. Nálunk miért nem rendelkezhet minden egyes, hagyománnyal rendelkező futballközpont egy-egy olyan stadionnal, mint amilyenek a magyar városokban épültek? Egy futballpálya ma már nem csak a labdarúgásról szól, ennél sokkal nagyobb szerepet tölt be egy város, egy közösség életében! Tőlünk nyugatabbra a stadionok valóságos művelődési központokká nőtték ki magukat. Magyarország miért létesíthetett szinte minden második faluba egy szép sportpályát és uszodát, miközben nálunk még a nagyvárosokban is a hatvan-hetven évvel ezelőtt épített, azóta csak tákolt stadionok vannak?