HIRDETÉS
Az Európai Színházi Uniónak a kincses városban zajló 18. fesztiválján bemutatott Az istenek korában – Odüsszeusz cipésze című előadás elvarázsolta a nézőket, nemzetiségtől függetlenül.
Az olasz társulat sokszínű közönséget vonzott a kolozsvári magyar színházba, melyben a külföldi kritikustól, az erdélyi magyar színházlátogatón keresztül a most idekeveredett Erasmusos diákig mindenki megtalálta a helyét.
És bár az olasz nyelvű narratív előadást három – magyar, román és angol – nyelven is fordították, nem is annyira érteni, mint inkább érezni kellett.
„Odüsszeuszunk, ez az idős zarándok nem fedi föl kilétét, és úgy forgatja a szavakat, ahogy éppen jólesik neki. Bujkál, hazudik, történeteket mesél, aztán elhiszi azokat, és azok valósággá, sőt legendává lesznek” – olvasható az előadás bemutatójában. És a nézők valóban szinte lélegzetet sem véve követték kalandjait, vívódásait, az istenek szeszélyének kiszolgáltatott sorsát, majd lázadását, ahogy szembeszáll akaratukkal.
Mert mindezt olyan „elfelejtett nyelven” meséli el, mely a legtermészetesebb közlési formaként a zsigereinkbe ivódik.
„Még ha nem is értettetek mindent, éreztétek” – összegezte az előadás lényegét a csütörtökön délelőtt tartott beszélgetésen a főszereplő Marco Paolini is, aki a milánói társulat alapítója, frontembere.
„Én történeteket mesélek” – mondta, társulatának „hagyománya”, hogy egyszereplős, narratív előadásokat visz színre. De
hiányzott neki a párbeszéd, vallotta be, így született meg a modern korba ágyazott eposz, melyben Odüsszeusz egy kecskepásztornak meséli el történetét, azon elemeit, melyeket hallgatósága eléggé izgalmasnak talál.
Paolini szerint az előadás úgy van felépítve, hogy a zene, a szemkontaktus, az energia révén folyamatos a párbeszéd a nézőkkel, így nem haladhatja meg a két órát. A kolozsvári közönségnek azonban a hosszas vastaps hatására rövid ráadást is nyújtottak. Számára a mai európai színház lényege az „érzés” (feeling), osztotta meg ars poetikáját Marco Paolini. De
Nyugaton a színházban is érezhető egyfajta lázadási szándék, holott olyan színházat kellett csinálni, ami nem rombol. Ehhez pedig mihez nyúlhatnánk vissza, ha nem a mítoszokhoz?
Paolini szerint a rendezőorientált színház helyett újra a színészt kellene középpontba helyezni, mivel a 20. század színházát a „rendezői diktatúra” jellemezte, és ez ellen a színészek összefogására, bajtársiasságára van szükség. Olyan fajta szerződésre, mint a commedia dell’arte idején.
Példaként az előadás szereplőgárdáját hozta fel, ahol a női főszereplő, Saba Anglana nemcsak Helénát, Kirkét, Kalüpszót, Nauszikaát, Pénelopét eleveníti meg, énekével el is varázsolja a nézőt.
Ez a zenei kifejezésmód alkalmas arra, hogy megértesse közönségével azt, amit szavakkal nem lehet, mondta a színésznő, aki szomáliai és olasz ősei zenéje mellett etióp, ógörög, kurd, macedón és angol zenét is kevert előadásába.
Ebben a görög eposzokra jellemző kórus segíti, melynek tagjai ki-belépnek egy-egy szerep kedvéért. (Athéné / hegedű és basszusgitár: Elisabetta Bosio; Phémiosz: Lorenzo Monguzzi; Télemakhosz: Elia Tapognani). A kortárs popzenét játszó, s ezzel a jelenre folyamatosan visszautaló kórus előadásában nem csak ősi zenei elemek jelennek meg, elveszett nyelvek, nyelvjárások is.
Marco Paolini rámutatott: az előadás készítése során az foglalkoztatta, hogyan tudja elmondani Odüsszeusz történetét egy 17 éves tininek – a kecskepásztort és Hermészt alakító Vittorio Cerroninak –, akivel az iskolában megutáltatják a görög eposzt.
Ezt a generációt csak a vér és a szex érdekelheti a történetből, vélte, így félő, hogy a színház is oda jut, mint a klasszikus zene,
egyre kevesebben lesznek rá kíváncsiak. A fiatal színész, aki hétköznap diák, cáfolta ezt a félelmet: a fiatalok akarnak koncertre járni, csak nem klasszikus zeneire, mondta, az igény maradt, csak más a nyelvezet.
