A kommunizmus éveit idézik fel a kovásznai fotós munkái
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
Bede Kincső fényképész, filmes még csak a húszas éveiben jár, de nevét már jól ismerik Európa art-vásárain. A Három színt ismerek a világon című fotósorozata, mely a romániai kommunizmus groteszk világát mutatja be, egy csapásra ismertté tette. A kovásznai születésű alkotó néhány fényképe jelenleg az Ecsetgyár és a MAGMA Contemporary közreműködésével a kolozsvári Tranzit-házban, FuturePerfect #5 kiállítás keretein belül tekinthető meg. Alkotásról, inspirációról és terveiről is beszélgettünk.
2021. november 07., 22:302021. november 07., 22:30
2021. november 07., 22:312021. november 07., 22:31
– Hogyan kezdtél el fotózni? Köze van ahhoz, hogy filmes tanulmányokat folytattál?
– A fotózás nagyon rég jelen van az életemben. Volt egy unokanővérem, akit gyerekként mindig szerettem utánozni. Nagyon tetszett az, ahogy viselkedett, ahogy hordta a haját, amilyen zenét hallgatott. Volt egy olyan szokása, hogy mindig fotózta a barátnőjét meg saját magát. Én is, hozzá hasonlóan, a barátnőimet fotóztam, magamat, aztán meg macskákat. Mindig bennem volt az a gondolat, hogy igenis fontos fényképeket készíteni.
Abban az időben inkább a film világa érdekelt. A fotó arra volt jó, hogy dokumentáljam, ami körülvesz: jegyzetszerűen fotóztam, megragadtak érzések, emberek. Sokan mondták, hogy kiválóak a képeim, de én soha nem tartottam őket jóknak. Azt éreztem, hogy ez valami édeskevés ahhoz képest, ami tényleg bennem van, vagy amit meg tudnék mutatni.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– Annak ellenére, hogy a film felé kanyarodtál, most mégis fotózol.
– Lediplomáztam Kolozsváron, majd felvételiztem a budapesti Színház- és Filművészeti Egyetemre (SZFE) filmrendező szakra. A felkészülés nagyon intenzív folyamat volt, életemben először azt éreztem, hogy minőségi figyelmet kap az, amit csinálok. Olyan alkotókkal beszélgettem, akik szakmai berkekben elismertek, akik inspiráltak.
Az első év nehéz volt. Idegesítő, amikor valamit csinálsz, és azt mondják rá, hogy könnyű szép képeket csinálni, de nehéz jó képeket csinálni, vagy ezt már láttuk. Egyébként elég gyorsan fejlődött a vizuális érzékenységem, mert nagyon sok képet néztem, sokat foglalkoztam fotótörténettel. Emlékszem, a legnehezebb az volt, amikor 15 új fotómból megkérdezte a tanár, hogy szerintem melyik a jó munka, és én nem arra mutattam rá, amelyik jó volt. A jót felismerni nehéz folyamat volt.
– Összességében úgy érzed, hogy sokat adott neked az egyetem?
– Nagyon hálás vagyok, azt kaptam meg, amire épp szükségem volt. Olyan hozzáállást, figyelmet, közeget, akik előtt kibontakozhattam és formálódhattam.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– Az egyetem megadta neked az alapot, majd a Három színt ismerek a világon című sorozatod meghozta a sikert és a hírnevet is. Mesélnél erről a sorozatról?
– Elsőéven készítettem egy anyagot a nagyszüleimről, viszont azt akkor le is zártam. Diplomamunka előtt hazamentem nyáron Kovásznára, és nagyon sokat fotóztam. Élveztem, imádtam, átéltem a képkészítés örömét.
Amikor a diplomamunkához meg kellett jelölni a témát, akkor fogalmaztam meg, hogy a romániai kommunizmus vizuális emlékezetével foglalkozom egy család történetén keresztül. Így kezdődött az egész. Azután komolyabban figyeltem, hogy mi történik, nagyon sokat beszélgettem emberekkel, gyűjtöttem az anyagokat. A képkészítéssel párhuzamosan rengeteget olvastam, filmeket néztem, kiállításokat látogattam. Miután elkezdtem alaposabban megismerni a témát, másképp viszonyultam a szüleimhez is.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– A szüleid miként értékelték, hogy ezzel a témával foglalkozol?
– Kettős volt. Volt, amikor azt éreztem, hogy nagyon jólesik nekik, hogy érdeklődöm, illetve hogy beszélhetnek róla. Viszont volt olyan is, amikor úgy tűnt, feszegetem a határokat. Épp ez a tragédiája az egésznek, hogy távolság, nagy fal van a két generáció között, amit a közösen meg nem élt történelmi tapasztalat határoz meg.
Erre kellett rájönnöm, vagy legalábbis kimondanom. Nagyon sokrétű ez az anyag. Személyes is, de van egy sajátos esztétikája a korszaknak, a témának is. Felhasználtam például azt, ahogyan a Szekuritáté emberei fotóztak, szembevakuzva, leleplezve.
– A képeid jelen voltak Párizsban a világ legnagyobb fotográfiai vásárán, a Paris Photon. Hogy viszonyult ehhez a témához a külföldi közönség, mennyire jön át egy idegennek a képek mondanivalója?
– Szerintem elsősorban a vonzó képek vizuálisan izgalmasak, érdekesek. Csak utána kezdi el nézni az ember, hogy ez miről is szól.
Azt érzem, ha beszélek, az emberek talán közelebb kerülnek a képeimhez, illetve hiszek abban, hogy művészetnek szerepe van a társadalom gyógyulásában.
Fotó: Bede Kincső (a TOBE Galéria jóvoltából)
– Hogyan születnek meg, hogyan készülnek a képeid?
– Általában mielőtt elkészül egy kép, a fejemben százszor megcsinálom. Elképzelem elalvás előtt. Meg gyakran jegyzetelek is. Néha meg vannak álmaim, és ha felébredek, gyorsan leírom, nehogy elfelejtsem. A tudatalatti ilyen formában is dolgozik, ez is fontos számomra. Másfelől nagyon sokat alakulnak a fotóim az alkotás folyamatában.
– Az eddigi sikereid közül mire vagy a legbüszkébb?
– Nagyon jó érzés, kiállítani, látni hogy az embereket érdekli, amit csinálok. Nem érzem egyébként a külföldi kiállításokat nagyobb sikernek, mint az itthoni bemutatókat. Felemelő, amikor azt látom, hogy valakinek tetszenek a képeim. Nemrég Amszterdamban is kiállítottam, az volt a legjobb érzés, amikor valaki megállt a képem előtt, és hosszasan nézte. Amikor olyan valaki tud kapcsolódni a képeimhez, aki számára nem ismerős a téma.
– Mik a jövőbeli terveid?
– Ezt a témát most lezártam, de vannak, amik még nagyon érdekelnek. Ezenkívül a sorozatra, kiállításokra, interjúkra koncentrálok.
– Meg lehet élni a fotózásból, a fotóművészetből?
– Művészként megélni mindenki számára kihívás. Én leszerződtem egy budapesti galériával, a TOBE Galleryvel. Adtam már el munkáimat, sőt magángyűjteményekbe is kerültek fotóim, de azért még félek kimondani azt, hogy csak művészetből élek meg.
Borsodi L. László csíkszeredai költő, irodalomtörténész, kritikus, tanár kapta az Év szerzője díjat a 30. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron – közölték szombaton a rendezvény szervezői.
Ifj. Vidnyánszky Attila rendezései elképesztően sodró erejűek, dinamikusak és „fiatalosak”, de mély gondolatiságúak is, így óriási az esélyük, hogy megszólítsák az ifjú generációkat.
A minap mutatták be azt az albumot, amely az aradi Kölcsey Egyesület újkori történetének egyik sikeres rendezvénysorozatát, a Kölcsey Galéria 2013 és 2023 közötti képzőművészeti kiállításait foglalja össze.
A boszorkányságról és különféle hiedelmekről szóló előadást hallgathatnak meg az érdeklődők a nagybányai Teleki Magyar Ház szervezésében.
Ma még a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem régi épületének az aulájában áll, de az új épületszárny felépítése után kikerül a négy fal közül Wagner Nándor nagyváradi születésű szobrászművész és felesége, Csijo asszony mellszobra.
Szatmárnémetiben zajlik az Interetnikai Színházi Fesztivál, amely a romániai kisebbségi színjátszást képviselő társulatokat, és azok reprezentatív előadásait vonultatja fel.
Az 1989-es fordulat után a színház területén se tudták Romániában, hogy mit kezdjenek a vágyott szabadsággal. Reformkezdeményezések, különféle mozgások jellemezték az elmúlt 35 évben a hazai, ezen belül a magyar színházak útkereséseit.
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tizedik alkalommal szervezi meg a Színházi Iskolák Találkozóját 2024. november 15–24. között – tájékoztatott csütörtökön a Magyar Művészeti Kar titkársága.
Ady Endre nagykárolyi szobránál ünnepelték a magyar nyelv napját a helyi Vasile Lucaciu vegyes tannyelvű általános iskola magyar hatodikosai.
Románia eddigi legnagyobb régészeti lelőhelyét találták meg Arad és Temesvár között a vasúti pálya felújítását megelőző leletmentő ásatások során.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!