– Még nem vagy harminc, de két novelláskötet után tavaly megjelent az Éles című regényed. Ráadásul ez egy generációs regény, az Y generáció, vagyis a sajátod problémáit ecseteled benne. Anyagi és lelki bizonytalanság, a közösségi média által generált személytelenség, üresség, sorolhatnánk a felmerülő témákat. Tényleg ennyire rossz a helyzete ennek a generációnak? Hol látod mondjuk tíz-húsz év múlva?

– A generációs regény címkét az Éles nem tőlem kapta, hanem a szakma és az olvasók egy részétől. Mások hevesen ellenzik ezt a titulust, ami nagyon örvendetes, mert amíg van valamilyen párbeszéd a könyvről bármilyen témakörben, addig a felszínen marad. Ha nekem kéne műfaji definíciót adnom az Élesnek, akkor inkább rétegregénynek nevezném, ugyanis egy generáció nagyon reprezentatív perifériáját mutatja be.

Jelen pillanatban úgy látom, még nem annyira szörnyű a helyzete ennek a generációnak. Persze megvannak a magunk problémái, frusztrációi, bánatai, erről szól az Éles. De ezek a dolgok nem (annyira) halálosak. Viszont ha körülnézünk a világban, és feltekintünk bizonyos magasabb és piszkosabb szintekre, akkor láthatjuk, hogy a vezetőknek nevezett dilettánsok és félőrültek valami egészen szörnyű kotyvalékot főznek a jelenleg élő minden egyes generáció számára. Magyarországon például utak mentén felállított nagy, kék plakátokról (is) támad a demagógia és a butaság, és akkor a nagyvilágról még nem is beszéltünk.

Ha figyelembe vesszük ezeket a kétségbeejtő jeleket, tíz-húsz év múlva kis túlzással akár Cormac McCarthy Az út című regényének világában is elképzelhető a mostani, Y-nak nevezett generáció: posztapokaliptikus miliő, a törzsi életmódot is feladó, állattá degenerálódott emberek, hamu, pernye mindenütt, már a fák sem bírják tartani magukat a földben. És akkor nem az lesz a legnagyobb probléma, hogy jaj, istenem, a fájdalommal és a nihillel csak eszméletlen bulizás révén lehet megküzdeni. Ez most fontos jelenség, van szociológiai súlya egy kvázi békés világban, de könnyen elveszhet a kontextusa.

– Ha már ennek a generációnak a problémáinál tartunk, mi a helyzet a fiatal írókkal? A kiadók alig fizetnek a kéziratokért, a pályázatok pedig nem jelentenek stabil egzisztenciát, inkább csak a pillanatnyi fellélegzés ígéretét. Elcsépelt kérdés, de hogy lehet ebből megélni?

– Azért van, aki fiatal íróként is jól meg tud élni, pláne, ha megfelelő módon helyezkedik, és van gyomra befogadni bizonyos dolgokat. De a szakmailag értékesebb alkotók, akik adnak a morális tisztaságra is, általában tényleg elég silányul tengődnek. Sajnos becsületért, határozott jellemért, őszinteségért nem adnak felvágottat, joghurtot a Sparban, de még egy vizes kiflit sem. Csak nézem a tehetségesnél tehetségesebb barátaimat, és valahogy nem fér a fejembe, hogy ennyire értékes emberek miért nem tudnak abból megélni, amiben a legjobbak, nevezetesen az írásból. Miért kell megélhetési munkákra pazarolniuk az idejüket, amikor van egy terület, ahol kiemelkedők? Amúgy én, ha úgy vesszük, az írásból élek jelenleg, félretettem ösztöndíjakat, honoráriumokat, azokat csipegetem. Nagyon beosztom a tartalékaimat, és nem vagyok nagy igényű, így kevésből is lehet boldogulni. Igazából nem panaszkodhatom, van egy jó albérletem, nem éhezem, és szórakozni is tudok néha.

– A regényed Kolozsvár-regény, főleg az itteni tapasztalataidat írtad bele. Mit jelent neked ez a város?

– Én azért nem nevezném Kolozsvár-regénynek az Élest. Tény, hogy rengeteg díszletet felhasználtam a városból írás közben, de nem a kolozsvárias dolgokat, sokkal inkább az univerzális, közép-kelet-európai elemeket. Mert Kolozsvárban tényleg megvan minden, ami egy posztkommunista ország nagyvárosának kell. Hogy mit jelent nekem ez a város? Örök nosztalgiát, a mai napig nagyon szeretem minden szépségével, de leginkább csúnyaságával együtt. Lehet, hogy furcsán hangzik, de ha kisétálok a monostori panelrengetegbe, valahogy otthon érzem magam, kellemesen elszorul a torkom, mert érzem, ez az én közegem, itt, a rozsdás garázsajtók közt, a porladó betonösvényeken kapom a legtöbbet a tárgyi környezetemtől. Lehet, hogy furcsán hangzik, de teljesen odavagyok a kommunizmus eme maradványáért, semmi sem testesíti meg számomra jobban a biztonságos mélabú érzését, mint egy esti lakótelep világító ablakszemeinek látványa egy kis kazánházzúgással, meg a betonfalak közt visszhangzó, random kiáltásokkal megspékelve.

– A szereplőket mennyire mintáztad valós személyekről, és mennyire kitalált alakok? Van, aki felismerheti magát, és esetleg nem örülne neki?

– Volt, aki felismerte magát, és nem örült neki, fel is hívott, hogy közölje ezt, de én csak vállat vontam, nem érdekel. Amúgy az Éles egyetlen szereplőjéről sem lehet azt mondani, hogy teljesen valós személyről lett volna mintázva, ez túlzás lenne. Mindössze annyi történt, hogy kölcsönvettem egyik-másik valós személytől bizonyos tulajdonságokat, és azokat felnagyítva megalkottam a regénykaraktereket. Persze van, aki alapból úgy olvasta az Élest, hogy önmagát kereste benne, hát az bizonyára ott is megtalálja, amit keres, ahol nincs. Az Éles alapvetően egy fikciós mű, és ekként is kell bánni vele.

– Min dolgozol jelenleg?

– Regényt írok. Már címe is van: Mellettem fal. A cselekmény egy meg nem nevezett közép-kelet-európai ország szintén névtelen fővárosában játszódik a 21. század elején, egy forradalom idején. Címszavakban az emberi kétarcúságról és ellentmondásosságról, valamint arról szól majd a könyv, hogy a teljesen apolitikus, a közélet világában maximálisan outsider elbeszélő hogyan sodródik bele a forradalomba, és hogyan alakul a jelleme az események és egy elnyomó barátnő hatására. Emellett lesz egyfajta tablójellege is a könyvnek. Minden nap bütykölök a kéziraton, elég jól haladok vele, de egyelőre nem merem találgatni, mikorra fogom befejezni.