A szerelmi szál mögött immár látszott a kőkemény gazdasági valóság, amelyben egy lánynak a viszonylag biztos, nyugodt élet reményében „muszáj jól férjhez mennie”, amelyben a cselekmény ugyan egy (vagy sok) házasság nyélbe ütése, ugyanakkor boldog, harmonikus szerelmi kapcsolat csak a múltban vagy a főszereplőknek megígért jövőben létezik, a regényidő jelenében szó nincs ilyesmiről.

A kamasz fejjel olyannyira csodált elegáns társalgás pedig gyakran hatalmas teher a szalon és a szokások klausztrofób terébe zárt szereplők számára.

Annál is inkább, mert noha angol szakot végeztem, érthetetlen módon az ő munkásságáról egyetlen szó sem esett az egyetemi kurzusokon.

Így került a kezembe a Deirdre Le Faye által minuciózus pontossággal gondozott magánlevelezés 1995-ös kiadása is. Ettől a ponttól kezdve nem volt kérdés, hogy le szeretnék fordítani egy kötetnyi válogatást a levelekből. A Holmiban meg is jelent egy kis ízelítő 2006-ban, de mindent összevéve jó tízévnyi kilincselésbe került, ameddig találtam egy olyan kiadót (a Koinóniát), amelyik hozzám hasonlóan látott fantáziát egy kétszáz éves családi levelezés kiadásában. Szóval annyi időbe, amennyit Austen várt a Büszkeség és balítélet megjelentetésére. Ezért is nagy öröm számomra ez az újrakiadás.
 
 – „Az írás lehetetlennek tűnik, ha az ember feje báránysülttel és rebarbaraadagokkal van tele” – írta Austen egyik levelében. A kötet fülszövegében az olvasható, a „báránysült és rebarbara” tematika túltengése Austen levelezésében magától értődőnek látszik annak a sajátos társadalmi, történelmi, illetve szűkebb, családi helyzetnek a fényében, amelyben az 1775-ben, vidéki pap lányaként született írónő élt és dolgozott. A fordító számára – aki behatóan, eredeti nyelven ismerheti meg Austen magánlevelezését – milyen világ rajzolódik ki a tizenkilencedik század első évtizedeinek angliai mindennapjairól?

– Jane Austen mintegy háromezer leveléből mindössze 161 maradt fenn, ezek közül a legelső 1796-ban keltezett levél vidám beszámoló egy bálról, amelyet egy flörtölésbe nyakig belebonyolódott húszéves fiatal lány ír szeretett bizalmasának, a nővérének. Az utolsó, 1817-ben keltezett levelet egy halálos ágyán fekvő ember írta, aki még ekkor is elegánsan próbál megfelelni a (talán elsősorban önmaga által támasztott) elvárásoknak, és vidám, kissé maliciózus levélírónak látszani. 

A családtagok közti, illetve a család és a külvilág közti kommunikációt szolgáló levélírás a tizennyolcadik század fordulóján egyébként a női házimunkák egyikének számított, megvoltak a sajátos szabályai.

Olyan apró adatokból áll össze, mint például a különféle termékek ára, ruhák, kalapok készítése, házak felújítása, hajók indulása és érkezése, hogy a tizenkilencedik század elején egy vidéki birtokos család évente egyszer-kétszer felutazott Londonba beszerezni a szükséges háztartási cikkeket, ellátogatni néhány képtárba, megnézni néhány színházi előadást, és elvégeztetni a gyerekek által nyilván rettegett, rendszeres fogászati vizsgálatot és kezeléseket. Mindebből a korabeli magyar viszonyoknál jóval polgárosultabb, modernebb világ képe rajzolódik ki.

– Mi volt a legnehezebb és a legszebb kihívás a fordítói munkában? És ha ki tudnál emelni egyetlen részt a levelekből kedvencedként, melyik lenne az?

– Minden fordításban az a folyamat a legnehezebb, amíg az ember megtalálja azt a nyelvet, amin az adott szöveg hitelesen szól. Jelen esetben sokat kísérleteztem azon, hogy megmaradjon Austen leveleinek az időbeli távolsága, de ugyanakkor átjöjjön a modernségük, a mának szóló üzenetük is. A levelek keletkezési idejének megfelelő magyar nyelv, például a Kazinczy-levelezés nyelve túl archaikus lett volna, így azt nem használhattam mintaként, megpróbáltam hát egyfajta „időtlenített jelen időben” fordítani.

Az időbeli távolságot az emelkedettebb, elegánsabb fordulatok, néhány régies kifejezés (pl. „Svédország” helyett „Svédhon” vagy „elkísérni” helyett „gardírozni”) jelzik, illetve a konkrétumok, például hogy postakocsin utaznak, nem vonaton. Kiemelni némileg rendhagyó módon nem Jane Austen írását emelném ki, hanem a legtöbb Austen-levél címzettjének, az író nővérének a levelét. Ezt a levelet Cassandra két nappal húga halála után írta unokahúguknak, az anyátlan árva Fanny Knightnak, aki mindkettőjükre „pótanyaként” tekintett. Tehát az írót egész életében legközelebbről, legbizalmasabban ismerő ember annak, aki az eltávozottat kicsit anyjaként, kicsit tapasztaltabb barátnőjeként szeretett. Kétszáz év elteltével is süt belőle a friss veszteség fájdalma, ugyanakkor rendkívül visszafogott, méltóságteljes sorok. 

– Jane Austen regényei – például a Büszkeség és balítélet vagy az Értelem és érzelem – ma is rendkívül népszerűek, a 21. században is készítenek filmeket belőlük. Holott tematikájuk első pillantásra „régimódinak” is tűnhet, hiszen amolyan „házassági piacról” szól, a főszereplők elsősorban „férjvadászok”. Ezekben a regényekben a nők társadalmi felemelkedésének szinte kizárólagos módja, ha megfelelő rangú és vagyonú férjet szerezhetnek maguknak. Hogyan lehetne vajon megfogalmazni, mégis mi miatt lehet Austen világa a mai ember számára is vonzó, miben áll egyetemes varázsa?

– Komplexebb ez a „házassági piac” annál, semhogy csupán a nők egyetlen társadalmi felemelkedési módja lett volna a sikeres házasság. 1753-ban (Austen születését alig huszonkét évvel megelőzve) lép érvénybe a társadalmi viszonyokat újraformáló Hardwicke Marriage Act, amely a vérségi kapcsolatok elé helyezi a házassági, tehát szerződéses kapcsolatokat, és leszögezi a birtok továbbhagyományozásának azt a szabályát, miszerint csak az elsőszülött (fiú) részesül az örökségből, a többinek hivatás után kell néznie.

A férfiágon való öröklés (az Austen-regények visszatérő konfliktusforrása) miatt a kispénzű lányos családok feje felett mindig ott lebeg a létbizonytalanság fenyegetése, ezt elkerülendő a lányoknak valóban „férjhez kell menniük”. Méghozzá lehetőség szerint elsőszülött, vagyonos fiúhoz. A gazdaságilag előnyös házasság nem egyéni projekt, és végképp nem szerelmi történet, hanem egy (legtöbbször két) család érvényesülésének, prosperálásának záloga és ezzel valamennyi szereplő tisztában is van.

Austen hősnői meglehetősen lázadó természetről tesznek tanúbizonyságot, amikor alkalmanként nemet mondanak egy-egy előnyösnek tetsző házassági ajánlatra. 

Izgalmas kérdés számomra az is, miért tud az Austen-regények olvasása egyféle traumaoldó, emancipáló, kortárs nehézségeken felülemelkedni segítő tevékenységgé válni. Köztudott, hogy például az első világháborúban sérült, harctéri idegsokkban szenvedő katonákkal kifejezetten orvosi javaslatra, terapeutikus céllal olvastattak Austent. De ugyancsak Austen olvasása és tanítása segíthet túlélni a kétezres évek elején a bombázott Bagdadban (Talking About Jane Austen in Baghdad), vagy kiszabadulni egy rendkívül korlátozó helyzetből (lásd. Deborah Feldman: Unortodox). 

Ha egyszer kevesebb lesz az éppen intézendő „báránysült és rebarbara” adag előttem, szívesen elmélyednék ennek a kérdésnek a kutatásában, addig két „munkahipotézisem” van válaszként. Az egyik a regények időkezelése: a mi időérzékelésünk felől olvasva Austen regényeinek ideje lassú és nyugalmas, egy bekezdésen belül hetek tudnak eltelni, miközben a hősnek „van ideje” tisztába jönni érzéseivel, elengedni és meggyászolni, átgondolni és újraértelmezni. Cselekvési körük jóval behatároltabb, de ezen a téren talán szabadabbak. A másik magyarázat pedig az, hogy Austen nem romantikus, nem fekete-fehérben gondolkodik, nem az ellentétben, hanem az egyensúlyban hitt, abban, hogy a világ rendje minduntalan kibillen, majd visszazökken a helyére.
 
– A magyarországi Líra kiadó úgy fogalmaz, hogy az Austen leveleit tartalmazó, most megjelent kötet különleges, mivel egyszerre könyv és napló is, amelybe az olvasó beleírhat, így személyes naplóként is használható. Mit gondolsz, az, hogy az olvasó a 19. század eleji levelekbe merülhet bele, segíthet ösztönözni a naplóírást?

– Úgy értettem, a magyar könyvpiacon újdonság ez a forma, hogy egyszerre olvasmány és saját gondolatok megfogalmazásának helyszíne egy könyv. Személy szerint én nem naplót írnék bele, hanem olvasónaplót, klasszikus széljegyzeteket, ami persze ugyancsak az önmegismerésnek egy lehetséges módja lehet, mikor az ember később visszaolvassa a gondolatait. Javíthatatlan optimista vagyok egyébként, meg vagyok győződve arról, hogy a sok és minőségi olvasás ösztönzi (ha nem is feltétlenül az írást), de a pontosabb önkifejezést és önismeretet mindenképpen.