Irodalom és (ott)honismeret a Szilágyságban – Vicsai Zsolt, a Zilahon megjelenő Hepehupa főszerkesztője a kulturális lapról

 – Azontúl, hogy nyilvánvalóan Ady szókapcsolatára, a Hepehupás vén Szilágyra utal, mit szeretne üzenni egy kulturális lap címe?

– A címet nem választottuk, hanem örököltük. 2002-ben, a lap indulásakor a körülötte akkor munkálkodók csapata elhívta Zilahra Fodor Sándort, hogy ötletekkel, tanácsokkal járuljon hozzá a sikeres kezdéshez. A címadásra is őt kérték fel, s mivel a földrajzi alapú folyóiratneveknek mindig is erős divatja volt Erdélyben, így lett belőle Hepehupa.

Amikor 2019-ben átvettem a lap szerkesztését, és a régebbiek mellé új embereket is toboroztam a szerkesztőtanácsba, felmerült néhányunkban, hogy nevet kellene változtatni, de végül erről a szándékunkról letettünk. Hogy miért? Azért, mert számunkra egyre több konnotációt hordoz ez a név: nemcsak a szilágysági táj jellegére vagy az Ady-versre emlékeztet, hanem a kezdetek óta eltelt idő makacs kitartására is, amivel első főszerkesztője, Fejér László szerkesztette a lapot. Ráadásul a Szilágyságban 2002-ig sosem működött kulturális folyóirat, most végre hosszú éveken át fennmaradt egy, amelyben egyes szerzők írásaik java részét jelentették meg, hát akkor bárkiben felvetődhet a gondolat, hogy ennek a névnek már szimbólumértéke van, a szimbólumokkal pedig nem árt óvatosan bánni. Az olvasók érdeklődéséért vívott harcban a Laci bácsi kitartása számomra egyébként egyfajta energiaforrás is lett...

Egyébként a folyóirat sohasem volt pusztán irodalmi. A helytörténet és néprajz mellett az irodalom csupán egy szelete volt annak a kínálatnak, amivel annak idején az olvasók elé lépett.

tehát a szépirodalom és a kritikai szellem valóban hangsúlyosabb szerepet kapott, de továbbra sem nélkülözhetjük a helytörténetet és a néprajzot. Ami megváltozott a lap körül, az talán a kulturális folyamatok szemlélete.
 
– A folyóirat szerkesztési elveit hogyan foglalná össze: mennyiben kíván szólni a szi-
lágysági, helyi közönséghez és mennyiben az „összmagyar” olvasóhoz?

– Bármely folyóirat, amelyik komolyan veszi hivatását, vagyis az írásbeliség szolgálatát, arra törekszik, hogy minél több olvasóhoz eljusson, tehát mi is igyekszünk a saját megyénk határain túl is gyökeret ereszteni. Ha eddig nem is sikerült maradéktalanul teljesítenünk ezt a célt, azt legalább megelégedéssel mondhatom, hogy tavaly óta már beszélnek rólunk, elkezdtek figyelni ránk: Demény Péter már többször is bemutatta a lapot a Marosvásárhelyi Rádióban, néhány hete pedig Zsigmond Andrea közölt egy rövid összegzést eddigi tevékenységünkről a Hamlet.ro színházi portál Facebook-oldalán.

Augusztus 18-án Elek Györgynek, a Szamos folyóirat főszerkesztőjének meghívására Szatmárnémetiben vehettem részt egy kerekasztal-beszélgetésen, amit a kulturális lapok 21. századi szerepéről tartottak. Szóval vannak biztató jelei annak, hogy jó úton járunk. A terjesztés útjai persze ezeknél jóval rögösebbek, de türelemmel, remélem, sikerül végigjárni ezeket is. Egyelőre a marosvásárhelyi Garabonczia könyvesbolt és a Várad folyóirat vállalta lapunk forgalmazását.

– Ha még pontosabban meg kellene rajzolni a Hepehupa olvasóinak „fantomképét”, inkább az idősebb vagy fiatalabb nemzedék tagjai olvassák a lapot?

– Miért nem érdeklődik a középnemzedékről is? Igaz, hogy nekik van a legkevesebb idejük olvasni, de végül is ők azok, akiknek értékrendje meghatározó kellene hogy legyen egy folyóirat vagy akár egy ország életében. Nekik hídszerepük van a fiatalok és az idősebbek között.

Nagy fájdalmam, hogy az előbbi névsorban már nem említhetem Bekő N. Ildikót, aki viszonylag fiatalon, 60 évesen távozott közülünk, de prózaszövegei igazi középgenerációs szövegek voltak, az élet összetettebb viszonyait, de ezeken belül a változandóságot, az esetlegességeket is megragadták. Visszatérve az eredeti kérdésre: többnyire az idősebb generáció tagjai olvassák a lapot, de bővülőben van a középgeneráció és a fiatalok köre is.
 
– A Hepehupa hasábjain a vers, próza, recenzió is jelen van, de képzőművészeti rovat, interjúk is szerepelnek. A lap szerkesztési irányvonalai szerint milyen arányban kap helyet a költészet, a próza, illetve milyen arányban közölnek a fiatal, avagy közép-  és idősebb szerzőnemzedékek?

– Ami az irodalmi műfajokat illeti, azokkal kapcsolatban hajlamos vagyok tágabb teret engedni a verseknek, de arra is figyelek, hogy ne kerüljenek zavaró túlsúlyba egy-egy számon belül. A szerzők egy részét már bemutattam, de a többiekről is van mit mondanom. Ha már megelőlegeztem a középgenerációs szerzők fontosságát, annyit még elmondanék, hogy voltak még a lapnak olyan szerzői, akik középgenerációként a Hepehupában számos alkalommal közöltek, közülük B. Simon György, Fazakas László, Györfi Simone, Hajdu Attila, Müller Dezső, Simonfi István, Simonfy József a legjelentősebbek. B. Simon György költő és Hajdu Attila prózaíró sajnos már nem élnek, de életművük értő feldolgozásra vár.

A fiatalabbak közül Kiss Lehelnek és Boda Editnek szintén a Hepehupa volt az egyik otthona, ma már ők is középgenerációsak. 2019 óta magam is az egyik legfontosabb szerkesztői feladatomnak tartom a fiatalok felfedezését, mentorálását, s ebben a tekintetben mutatkoztak is eredmények: Balázs Tímea, Covaciu Norbert, Gódza Csilla, Koppányi Ádám, Kis-Juhász Kriszta, Nóti Arianna, Szilágyi Ákos olyan fiatal alkotók, akik örömmel bízták a Hepehupára magukat, s közben többségük más irodalmi-kulturális lapokban (Várad, Tiszatáj, Előretolt Helyőrség, Székelyföld) is jelentkezett, közülük Covaciu Norbertnek már az első novelláskötete is megjelent.

– Történelmi, helytörténeti vonatkozású írások, néprajzi, szociográfiai jellegű cikkek is olvashatóak a folyóiratban. Milyen fajta „tükröt” tartanak ezek az írások a szilágysági magyar olvasó elé? Mennyiben, miként „láthatja” meg bennük saját személyes vagy közösségi múltját, jelenét?

– A történelmi, helytörténeti, néprajzi témájú írások korábban erős rétegét képezték a lapnak, egy alaposabb válogatás után köteteket lehetne összeállítani belőlük. Hogy milyenfajta tükröt állítanak ezek a szövegek a szilágyságiak elé, ez jogos kérdés. A szilágysági magyarok történelemszemléletét a 20. században két fő kultikus alak határozta meg: Ady és ifjabb Wesselényi Miklós. Az utóbbi két évtizedben az Erdélyi Múzeum-Egyesület zilahi és szilágysomlyói fiókjai által szervezett helytörténeti konferenciák és az itt elhangzott előadások Hepehupában történő közlése ezt a történelemszemléletet jelentősen árnyalták – például egyre több dolgot tudhatott és tudhat meg az olvasó ifjabb Wesselényi Miklós felmenőiről –, de a szilágyságiak múltismerete sok más, a tájegységhez kötődő személyiség – Kemény János fejedelem, Petri Mór egykori tankerületi felügyelő, Kincs Gyula és a Wesselényi Kollégium neves tanárai, Szikszai Lajos egykori alispán, Zoványi P. György református püspök és mások – emlékezetével is kiegészült.

Gazdag a Hepehupa-beli irodalma néhány település történetének is, ezek között Zilah, Szilágysomlyó, Szilágynagyfalu, Sarmaság, Szilágycseh, Szilágylompért a jelentősebbek, de találni cikksorozatot Bagosról, Désházáról, sőt a Szatmár megyei Dobráról is. Nem hiányoztak a lapból az egyháztörténeti és a néprajzi kutatások fejleményei sem, de a 20. század viszontagságait felidéző írások is meg-megjelentek benne, és László László történelemtanár révén a magyarság nagyobb tömegeire kiható eseményekre emlékezés is folyamatosan megtörtént. 

Manapság úgy tűnik, hogy a lap múltidéző rovatát sokkal nehezebb megszerkeszteni, pedig igény van rá természetesen. Nekem sajnos gyérebbek azok a kapcsolataim, amelyek történeti vagy néprajzi témájú cikkeket hoznának a Hepehupába. Egyelőre a szerkesztőtanácsból Kovács Kuruc János és László László tanár urak segítenek legtöbbet az anyaggyűjtésben, de jól jönnének az ötletek mások részéről is. Bárkit egyébként, aki közlésre alkalmas szöveget ajánl bármely rovat számára, fel szoktam tüntetni annak a lapszámnak a munkatársai között, amelyikben a beajánlott szöveg megjelenik.  
   
– Milyen szerepet tölt be a folyóirat a szilágysági magyarok kulturális életében? Sokszor elhangzik, hogy az „élő” irodalom, avagy a kortárs szerző és az olvasó személyes találkozása nagyban befolyásolhatja a kortárs irodalom népszerűségét. A járványhelyzet előtt, illetve a járvány idején szerveztek-e, szerveznek-e közönségtalálkozókat?

– Ebben a tekintetben lenne még tennivalónk. Általában időszakos rendezvényeken szoktam népszerűsíteni a lapot, így tette ezt a maga idejében Fejér László is, de mindez ma már kevésnek bizonyul. Tényleg közelebb kell kerülni az olvasókhoz, ha az ember szólni kíván hozzájuk, ennek megvalósításában viszont néhány „jóakarómon” kívül még az időhiány is hátráltatni szokott. Tavaly ősszel a Székelyföld folyóirattal közösen szerveztünk ugyan két közönségtalálkozót a zilahi EMKE-ben és a Silvania Főgimnáziumban, de a járványügyi intézkedések azóta új helyzetet teremtettek. Persze van a tarsolyomban néhány terv, de ezekről majd akkor nyilatkoznék, ha legalább egy részüket sikerül megvalósítanom.