Fel kell zárkózniuk a tájházaknak a mai kor igényeihez – Vajda András néprajzkutató a helyi értékeket bemutató gyűjteményekről

– A helyi értékekre kívánja felhívni a figyelmet a jelenleg zajló, május 23-ig tartó, Tájházak Hete elnevezésű Hargita megyei rendezvény, amelynek keretében a helyi néprajzi gyűjtemények 16 helyszínen kinyitják kapuikat a nagyközönség előtt. A világjárvány nyilván a tájházak működését is akadályozta, biztosan rájuk fér a népszerűsítés. Behatóan foglalkozott az erdélyi magyar vonatkozású tájházak múltjával, helyzetével az elmúlt években. Miként látja, melyek lehetnek a járványhelyzet legfontosabb hozadékai a tájházakra nézve?

– A járványhelyzet kezelése érdekében hozott korlátozások miatt az emberek többsége kénytelen volt átszervezni nemcsak mindennapi cselekvéseit, hanem a szórakozás és a turizmus keretei és formája is megváltozott. Az országhatárok időszakos lezárásai, illetve a karanténkötelezettség miatt a turisták érdeklődése a külföldi célpontok helyett a hazai helyek felé fordult.

Bár konkrét felmérések nem készültek arra vonatkozóan, hogy miként alakult a tájházak forgalma a járvány időszakában, elképzelhetőnek tartom, hogy a pandémia miatt átalakuló, változó turizmus jótékonyan hat a tájházak forgalmára. Ehhez azonban természetesen a tájházaknak is változniuk kell, fel kell zárkózniuk a mai kor muzeológiai és látogatói igényeihez.

– Az információ széles körű és gyors áramlása, illetve a globalizáció következtében az egyes falvakra, kistájakra és tájegységekre jellemző különbségek egyre inkább feloldódnak, a helyi kultúrákra a táji különbségeket elsimító tendenciák hatnak erőteljesen – fogalmazott. Mondana szemléletes példákat, mi az például, ami egy székelyföldi falu sajátosságaként jelenleg van eltűnőfélben, és mi az, ami uniformizáló, „elsimító tendenciának” számít?

– Ezzel kapcsolatban egyszerre több példa is megemlíthető: a lakásviszonyoktól kezdődően a munkavégzésen, a munkavégzés eszközein át az ünnepek megéléséig. Ezek közös vonása, hogy mind az életmód átalakulásával állnak szoros kapcsolatban, azzal a folyamattal, amit Gagyi József egyik kötetében úgy nevezett, hogy „leválás a föld köldökzsinórjáról”. Elég csak a székelyföldi lakásbelsőkben körülnézni, és egyből szembeötlik, hogy mindenhol – azaz falun és városon egyaránt – nagyjából ugyanazok a tömeggyártású és nagy üzletláncokból beszerezhető bútorok, edények, lakásdíszek stb. találhatóak.

Ez nem csak azt jelenti, hogy a falun élő emberek nagy része mára már a közeli városokban dolgozik, hanem azt is, hogy a ruházati és háztartási cikkekhez hasonlóan az élelem jelentős része is a városi bevásárlóközpontokból származik. Ez pedig hatással van a táplálkozási kultúrára, annak globalizálódását, egységesülését eredményezi.

– Ez nehéz kérdés. Azt ugyanis, hogy egy-egy település identitásának megszerkesztése és bemutatása szempontjából mi a fontos, minden esetben külön-külön mérlegelni kell, egy-egy település néprajzi örökségének összegyűjtése és múzeumi keretek között történő bemutatásával kapcsolatosan nem lehet egységes recepttel szolgálni. Ugyanakkor ehhez még az a szempont is társul, hogy egy-egy településre, kisrégióra fókuszáló gyűjtemény esetében csak azt tudjuk megmutatni, ami a helyi közösségben megőrződött.

Azt lehet mondani, alapvető elvárás, hogy a tájházat alakítsák ki a tájegység népi építészetének alapvető jellemzőit magán hordozó épületben, melynek legalább egy, meghatározó helyisége eredeti. A településről származó (a településen egykor használatban levő) tárgyakkal enteriőrként legyen berendezve. Szintén fontos lehetne, hogy ezek az intézmények a letűnt paraszti kultúra tárgyi emlékeinek bemutatása mellett szenteljenek teret a népi mesterségek, a hagyományos gazdálkodás, a helyes állattartás módjának hiteles bemutatására is.

– Korábban úgy vélekedett, hogy az erdélyi tájházak és néprajzi gyűjtemények esetében a legnagyobb problémát a szakmai felügyelet és a folyamatos finanszírozás hiánya jelenti, pedig mindkettő elengedhetetlen ahhoz, hogy az egyes helyi gyűjtemények hiteles, szakszerű, egyszóval minőségi szolgáltatást tudjanak nyújtani, és egy egész Erdélyre kiterjedő, jól működő tájházhálózat épüljön ki. Ez a hiány a jelenre is érvényes? És hogyan tudná röviden megfogalmazni: egy tájház esetében melyek lennének a minőségi szolgáltatás feltételei?

– A tájházak működésével kapcsolatos korábban tett állításaim sajnos ma is érvényesek. Az erdélyi tájházak szakmai támogatását biztosító ernyőszervezet azóta sem jött létre, az egyes tájházak ma is különösebb szakmai útmutatás és külső finanszírozás nélkül működnek. Ezért is örvendetes a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont Tájházak Hete nevű kezdeményezése, melynek keretében harmadik alkalommal kerül sor a megye tájházainak bemutatkozására.

Ami a minőségi szolgáltatás kérdését illeti, általános elvként a következő szempontokat emelném ki: Bereczki Ibolyát, a Magyarországi Tájházak Szövetségének elnökét idézve:

Az is fontos, hogy a látogató tiszta és rendezett belső tereket, illetve külső környezetet (udvart) találjon. Nagyon fontos az is, hogy a kiállítás ne legyen túlzsúfolva tárgyakkal és feliratokkal, de azért legyenek a tárgyakhoz és a település múltjához kapcsolódó eligazító információk (tájékoztató szövegek, szórólapok, fényképek és dokumentumok) is elérhetőek. Az utóbbi időben egyre inkább a használatra helyeződik a hangsúly: a tájházak tereit a különböző hagyományőrző rendezvények (mesemondó verseny, fafaragó tábor stb.) lakják be. Ahogy Bereczki Ibolya találóan mondja:

Végezetül, de nem utolsósorban, ma már az is elvárható, hogy a helyi hagyományokról, a múzeum tereiben bemutatott tárgyakról és a tárgyakat használó emberekről az internet és a digitális technológia adta lehetőségeket kihasználva, különböző alkalmazások segítségével vagy érintőképernyős monitorokon kínáljuk a tájékoztatást.