Fekete március – Ábrám Zoltán az ifjúság szerepéről, a 30 éve történt véres események megalázó következményeiről

Az adott helyzetben a kongresszus – amely nagyrészt a fellángolt magyargyűlölet elítéléséről szólt – csak részben érte el a célját: hosszas vita után megszavaztuk a MISZSZ alapszabályát, ugyanakkor elfogadtunk egy közös nyilatkozatot. Mégis merem állítani, hogy történelmet írtunk: ez volt az új, 1989 utáni erdélyi magyar politikai korszak első kongresszusa.

– A véres események miatt a kongresszus munkálatai, zárónyilatkozata háttérbe szorult, a közvéleményt az elmérgesedett helyzet, majd a pogromkísérlet és annak következményei foglalkoztatták. Mi az, ami normális körülmények között sokkal jelentősebb médiavisszhangot kapott volna?

– Azontúl, hogy ez volt az első ilyen lélegzetű, demokratikus, a kommunista típusú politizálást visszaszorítani igyekvő fórum, amely öt héttel megelőzte az RMDSZ nagyváradi kongresszusát, elsősorban az itt megfogalmazott üzeneteket emelném ki. Nyilatkozatban álltunk ki a Temesvári kiáltvány és a Marosvásárhelyen alapított Pro Európa Liga mellett. Komoly előrelépésnek könyveltük el, hogy az ifjúsági szervezetek szövetségbe szerveződtek; ezt egyébként hosszas viták előzték meg, hiszen a küldöttek egy része pártként szerette volna bejegyeztetni. Kidomborítanám Smaranda Enachénak, a Pro Európa Liga vezetőjének csodálatos beszédét, Sütő Andrásnak a kongresszus résztvevőihez szóló március 17-ei levelét, amely egyike lehetett azon utolsó írásainak, amelynek papírra vetéséhez mindkét szemét tudta használni. És talán az sem mellékes, hogy a Magyarországról visszatérő Szőcs Gézának, az RMDSZ majdani főtitkárának itt volt az első erdélyi politikusi megnyilvánulása. Sajnos az akkori fiatalos lendületet, kommunistaellenes hangulatot, demokráciaszomjat sikerült részben elfojtaniuk a marosvásárhelyi véres eseményeknek.

Elég, ha megnézzük, kik aktiváltak 1989 végén, ’90 elején az RMDSZ-ben, és kik maradtak néhány hónappal, évvel később. Az értelmiségiek közül nagyon sokan visszaléptek vagy visszaléptették őket, az ideológiailag eléggé vegyes szervezet, az RMDSZ meg kissé letért az eredeti útról. A fiatalok egy része csalódott, kivándorolt, vagy egyszerűen elfordult a politikától.

– Hallhatta-e ország-világ a kongresszus európai gondolkodású román meghívottainak a hangját?

– Említettem Enache asszony magyarbarát megnyilvánulását, de szintén elismeréssel tartozunk egy másik meghívottunknak, Emil Iovănescunak, az 1988-as budapesti Ceaușescu-ellenes tüntetés szervezőjének felszólalásáért. Szomorú, hogy az ilyen, demokratikus gondolkodású értékes embereket a román társadalom kiszorította. Tudjuk, hogyan jártak el Smaranda Enachével, Iovănescuról meg azóta sem hallottunk. Vagy ott van Emil Târnovean, aki ’89 őszén, a gyári pártgyűlésen nemet mert mondani Nicolae Ceaușescu újabb államfői jelölésére – vele sem foglalkozik a közvélemény. De nem tudjuk, mi van Traian Marcuval vagy Marcel Bolboacával, akik ’90 márciusában két marosvásárhelyi román ifjúsági szervezet, az ODT és az OTV vezetőjeként hallatták hangjukat a magyar–román békés együttlétet szorgalmazva. A véres események lecsengése után mi, az ifjúsági szervezetek közös nyilatkozatban próbáltunk valami pozitívumot üzenni a társadalomnak, csak hát a sok negatívum mellett a mi hangunk teljesen visszhang nélkül maradt.

Arról már nem tehettünk, hogy amikor a délutáni órákban a Grand Hotel előtt gyülekező román tömeg meg a hozzájuk csatlakozó, újból bevezérelt parasztok áttörték a rendőrségi kordont, és a város főterén elszabadult a pokol, a madiszosoknak is menekülniük kellett. Ekkor tört be a tömeg, és fosztotta ki a mozi melletti irodahelyiségeket. Sok értékes dokumentum került elő, de az már más történet, hogy ezeknek mi lett a sorsuk, és miért nem sikerült felhasználnunk az igazságunk bizonyítására úgy, ahogy várható lett volna. Borbély László utólag elmondta, hogy ezeket az iratokat átadta a „megfelelő köröknek”. Hogy jól tette, vagy sem, nem tudom.

– Mit tart megalázóbbnak: az RMDSZ-székház szétverését, Sütő András szemének ki­ütését vagy azt a kompromisszumsorozatot, amely a 20-át követő RMDSZ–Vatra-tárgyalásokon született?

– Összességében mindent. A legnehezebben viszont az igazságtalanságot lehet megemészteni. Azt, hogy miután felszorultunk a Kendeffy-ház padlására, ott voltunk a halál torkában, az erdélyi magyarság egyik legnagyobb íróját, Sütő Andrást megnyomorították, nem is gondoltam volna, hogy a tárgyalássorozat azzal ér véget, hogy itt, Marosvásárhelyen „egy kicsit mi is hibásak vagyunk, egy kicsit ti is azok vagytok, lapozzunk, és menjünk tovább”. Arról nem is beszélve, hogy a továbbiakban a felbujtásért felelősök közül egyetlen román embert sem állítottak elő, csak a verekedésben részt vevő magyarokat és főként cigányokat ítéltek el. És mindez csak az ügy jogi megközelítése… De ugyanez érvényes az emberi kapcsolatokra is:

Az, hogy a magyarok is részt vettek az utcai verekedésben, tagadhatatlan. Csakhogy nem mindegy, hogy támadóként veszel részt a harcban, vagy védekezni próbálsz. Más: a földre terített Mihai Cofariu esetében sem lehet tudni, kik verték inkább, magyarok vagy románok? Mert ugye ott volt a testén a magyar nyelvű tábla, miszerint „Magyar iskolát!” Aztán, aki ott elhaladt, rúgott bele egyet.

– Hibásnak tartja az RMDSZ-t, hogy csak ennyit tudott „kialkudni” az úgynevezett béketárgyalásokon?

– Erről megoszlanak a vélemények. Nem tudom, hogy helyes volt-e egyáltalán leülni a Vatrával, vagy nem. Míg az RMDSZ annak idején a romániai összmagyarság képviselője volt, a pogromkísérletet kirobbantó Vatra esetében nem mondható, hogy csak ez az úgynevezett kulturális egyesület lett volna a románság gyűjtőszervezete. Még akkor sem, ha néhány kivételtől eltekintve mások – a haladó, nyitottan gondolkodó románokat is beleértve – hallgattak. Egy biztos: 1990 márciusa egyetemes visszarendeződést hozott a romániai társadalomban.