A nagyváradi színház előszeretettel tér vissza a darabhoz, feltehetőleg, mert az előző előadás óta felcseperedett nemzedék is szívesen vesz némi költői útmutatást a szerelemkeresés fortélyaihoz. Kár, hogy az épp most elszerelmesedőknek saját ötleteikre kell hagyatkozniuk, mivel a rendező, Anca Bradu úgy elfilozofálta Csongor és Tünde sztoriját, hogy a készülő „finom falatnak” csak a sütőből áradó füstje jutott a vendégeknek.

Ez sajnos szó szerint igaz, mivel a legalább három évtizede divatba jött „színpadfüstölés” most is állandóan, minden funkció nélkül működött, a maszkban ülő nézők meg fulladozhattak a közéjük gomolygó füstben. De ha csak ennyi lett volna a baj, nem számítana, ám az egyébként nagyon egyszerű felépítésű darab meg nem értése már sokkal szánalmasabb.

Csongor a szerelmet keresi, a három vándornak viszont megvan a maga filozófiája, aminek életüket szentelik: a Kalmár (Kiss Csaba) a pénz, a Fejedelem (Dimény Levente) a hatalom, a Tudós (Szabó Eduárd) pedig a tudomány bűvöletében él. Mindhárman csalódnak ideáljukban, Csongor viszont megtalálja a szerelmet, épp a keresett, vágyott személyben. Íme, a szerelmes Vörösmarty önigazolása.

Ha a rendezőnő bevallotta, hogy a román fordítás előtt nem ismerte a darabot, akkor az immár középkorú, boldogságát megtalált Vörösmarty életcélját kimondó versét, a Gondolatok a könyvtárban címűt sem ismeri, holott abban már nem a szerelemben, hanem a közösségi cselekedetekben határozza meg „dolgát a világon”, amikor a költői kérdések sorát az utolsó „Mi dolgunk a világon?” kérdésre adott felelettel zárja, mondván: „küzdeni / Erőnk szerint a legnemesbekért. / Előttünk egy nemzetnek sorsa áll, / Ha azt kivíttuk a mély süllyedésből/ S a szellemharcok tiszta sugaránál / Olyan magasra tettük, mint lehet, / Mondhatjuk, térvén őseink porához: / Köszönjük, élet! áldomásidat, / Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

A két fiatal főszereplő, Scurtu Dávid és Kocsis Anna sem érezték kényelmesen magukat a szerepükben, illetve a szövegben szereplő kerttől nagyon eltérő, világítótoronyra emlékeztető építmény tövében, a kettős lejtőn, Maria Miu díszlet- és jelmeztervező munkájában. A Balga-Ilma segédpáros (Sebestyén Hunor és Gajai Ágnes) sem találtak kellőképpen magukra, túlzottan sok burleszk-jelenetet vittek a játékba.

A három ördögfióka (Trabalka Cecília, Tőtős Ádám és Szotyori József) abszolút főszereplőként hangoskodtak, a vígoperaszerű vége-hossza nincs dalbetétek (Ovidiu Iloc szerzeményei) pedig fölöslegesen húzták el a játékidőt, és lassították le a pergőnek amúgy sem mondható ritmust. Nem tudni, a továbbiakban hogy alakul az idei évad, de ez a furcsa, eltorzított, „modernizált” (?!) előadás nem sok jót ígér. Reménykedjünk, hátha végül kellemesen csalódunk.