„Nem csak rossz nekünk, ezért tudunk kacagni magunkon” – Botházi Mária a mai lét nehézségeiről, a türelemről és szégyenről

– Aki ismer, tudja, hogy pozitívan, felülről nézed a történéseket. Miért foglalkozol mégis olyan földhözragadt, hétköznapi témákkal, mint a család, férfi-nő viszony?

– Szerintem épp ezért. Meg azért is, mert amikor az Erdélyi Naplónál olvasószerkesztő voltam, indult egy oldal, ahová saját fejlesztésű életmódanyagokat képzelt el a szerkesztőség, elsősorban a női olvasóknak. Jelentkeztem, hogy egy rovatban megpróbálnék kicsit viccesen, glosszaszerűen írni arról, hogy milyen ma nőként élni Erdélyben. Az akkori főszerkesztő, Csinta Samu egyből igent mondott, utólag is köszönöm neki a bizalmat, ő egy kicsit mindig fölé helyezte a lécet annak, amire te újságíróként magadat képesnek gondoltad. Ez fantasztikusan tudott előrevinni, mert hitt bennem és támogatott, s persze számonkért, ha kellett. Szóval a rovat miatt alakult ki ez a témavilág.

– Az újabb könyved, a Biorobot szókimondóbb, mint a 2016-os Boldogság juszt is a tiéd. Humorosan ugyan, de erős kritikát fogalmaz meg. Ez tudatos döntés, vagy amiatt alakult így, mivel már a második glosszákat, tárcákat tartalmazó köteted?

– Is-is. Jobban odafigyeltem a kötet szerkezetére, az első picit ad hoc módon született, ezért szét­esőbb, nem volt ennyire egy témára felfűzve. Most volt annyi írásom, hogy ki tudtam alakítani egy rendezőelvet, és újakat is írtam melléjük, amelyek csak a könyvben olvashatók. Voltak bennem témák, amiket nem lehet internetre megírni.

– Miért?
– Az internet népe rögtönítélő bíróság, szétszed darabokra. Ezzel nehéz megbirkózni. Vannak témáim, amiket komolyabb hangvételben szeretnék közölni. Olyanok, amivel nem tudok viccelni. Például azzal, hogy „anya nem alszik”.

Nem lehet viccesen megírni, hogy van egy nő, aki másfél évtizedig nem alussza ki magát. És azt sem, hogy van egy másik nő, aki soha nem azt és akkor eszik, amit, és amikor akar. Nem úgy látja el az alapvető életfunkcióit, ahogy neki jó lenne.

Úgy írtam az írásokat, hogy egyfajta lenyomatai a hétköznapoknak. De ez nem feltétlenül kritikai hozzáállás, nem szeretném megmondani a tutit. Csak rögzíteni azt, ami van. De nem biztos, hogy ez a rögzítés az interneten megállta volna a helyét, vagy olyan hatást ért volna el, amilyet könyvben el lehet érni.

– Ezek kényes, bensőséges témák, nem biztos, hogy látni akarjuk leírva. De mivel humorosan írsz a hétköznapi élethelyzetekről, könnyű azonosulni az írásokkal. Előfordult, hogy nem értették, amit mondani akarsz, és neked támadtak?

– Igen, az interneten ez gyakori. Ott pásztázó olvasással olvasunk, nem minden szót akként emésztünk meg, mint amikor nyomtatott szöveget nézünk. Nincs idő elmélyülni az olvasásban, sokszor emiatt, de talán az olvasottság hiánya miatt is például az irónia szó szerint értelmeződik.

Úgy érzem olykor, hogy amit írok, nem ugyanaz, mint amit az olvasó ért.

Persze mindenki átszűri a saját szűrőjén, de ha például egy-két félmondatot kihagy, már egészen más üzenet jön át.

– Hogyan reagálsz a negatív kritikára? Foglalkozol vele egyáltalán?

– Ha kiáll az ember a színpadra, táncolni kell, nincs mese. Az építő negatív kritikát, azt hiszem, jól fogadom, igyekszem megfontolni, de ilyen kevés van. Inkább a személyeskedés jellemző. S ez, ha őszinte akarok lenni, először mindig rosszulesik. Első olvasatkor olyan, akár az arculcsapás. Igazságtalanságnak érzem, hiszen leírtam életmóddal kapcsolatos meglátásokat, ha igaznak érezzük, ha nem, nem dől össze tőlük a világ. Nem olyan, mintha a sebész tévedne, nincsenek áldozatok. Mégis bizonyos kijelentések hatalmas felháborodást tudnak okozni. Érdekes módon leginkább a férfi-nő témák. Talán nehezen viseli az erdélyi társadalom ezt a kérdéskört. Ennek az lehet az oka, hogy nagy értékválság közepette vagyunk.

Talán most a legjobb nőnek, férfinak lenni nálunk, de ez nem jelenti azt, hogy hű, de nagyon jó. Hanem, hogy korábban nehezebb volt. Ha az ember ki akar törni ezekből a szerepekből, van rá lehetőség, hogy végre maga döntsön, mennyire felel meg, hogyan játssza ki az előre leosztott kártyákat.

De ezt a szabadságot egy fölöttes illemkódex, elvárásrendszer szabályozza, amihez mégiscsak alkalmazkodni kellene, és amelyet mindig számonkér valaki.

Szégyenérzet és „éntörténetek” – Bemutatták Botházi Mária Biorobot című kötetét

„Mindannyian élő robotok vagyunk” – ez az érzés erősödik bennünk Botházi Mária tárcáit, glosszáit olvasva, melyekből újabb kötetnyi állt össze. A Biorobot című könyvet hétfőn este mutatták be a kolozsvári Vallásszabadság Házában. 

– Nem vagy feminista-aktivista alkat, de a könyvbemutatón rámutattál, hogy az erdélyi nők helyzete nem volt mindig jó. És most sem az, mivel túl erős a megfelelési kényszer. Ez generációról generációra átöröklődő minta?

– Nagyon erős, meghatározott minta, melynek mozgatórúgói sok esetben maguk a nők. Szép feminista kifejezéssel élve, a sisterhood (női összefogás) mifelénk valamiért nem valami működőképes.

Van egyfajta asszonyi irigység, miszerint, „ha én szívtam, szívjál te is, ha nekem rossz volt, legyen az neked is”. A nagyvonalúságot szűkösen mérik minálunk.

Egy idő után a nehézségek leküzdése, talán mert túl sok jut belőle, a nő büszkeségévé, élete megvalósításává válik. És nehezen tűri el, ha másnak könnyebb. Úgy látom, fontos mozgatórúgója az életünknek a szégyen, hogy úgy mondjam, szégyentársadalom vagyunk. S a nők szégyenét különösen kihasználja, a maga javára fordítja ez a társadalom, piócaként ráakaszkodik erre évszázadok óta, és abból táplálkozik. És nagyon nehéz ettől ripsz-ropsz megszabadulni, még ha másként is fújnak ma a szelek. Szégyen, ha valamit nem úgy csinálunk, ahogyan kellene. Szégyen – a nő szégyene is – a férfival való gond.

Mondok egy saját példát: apám kemény alkoholista volt. Az a típus, aki hetekig ivott, azután nem ivott, majd újra elkapta a gépszíj. És ezt titkolni kellett, mert kinevettek érte bennünket, összesúgtak a hátunk mögött. De bekövetkezett egy olyan élethelyzet, amikor nem tudtuk tovább titkolni, rájöttünk, hogy semmi értelme. És ez felszabadító volt. Ez csak egy példa, de jól láttatja, hogy milyen dolgokért kell szégyenkezni.

Miért lenne a nő szégyene, ha a férje iszik? Arról nem tehet, nem ő iszik. Miért lenne az ő szégyene, ha a férjnek nincs ebédje, nincs vasalt inge? Neki is két keze, lába van, felnőtt ember.

Ez a férfit is infantilizálja egyébként. Sokunknak szerencsére már nem kell így élnie, de sok helyütt ez a felfogás ma is erőteljes.

Persze a férfiaknak is jut a szégyenből. Férfiként szégyen, ha valaki nem járja be a neki szánt utat. Ha kevesebbet tud megvalósítani, mint amennyit elvárnak tőle.

Férfiként is szégyen – oda-vissza működik –, ha a feleséggel gond van, ha az asszony egy kicsit „más”. Ha megcsalja, ha nem úgy rendezi a háztartást, a gyerekeket, ahogy elvárt lenne.

Nehezen tudjuk felvállalni, hogy egy házasság két különálló individuum együttese, és mi nem tehetünk a másikról. A másik nem mi vagyunk. Persze ehhez az is kell, hogy hagyjuk egymást létezni. Hogy ne a másikon keresztül éljünk. Hogy ne akarjunk tökéletesnek látszani. Bonyolult kérdések ezek.

– Az is elhangzott, hogy a férfiak inkább kiharcolják maguknak az „énidőt”, akár a gyerekkel szemben is. Nekik ez miért sikerülhet?

– Hú, ez borzasztóan nehéz kérdés. Egyrészt talán azért, mert a férfiképhez társítjuk az erőt, a tekintélyt. Másrészt talán mert a férfit hagyományosan szabadabban, kevésbé korlátozón nevelik, természetesebb számára az ön­érdekérvényesítés. Fiúgyermekek erős akaratától, dühétől gyakran tartanak az anyák, aztán a feleségek és gyermekek is. Szabadság- és mozgásigényét jobban elfogadják, támogatják. Képességeiben, tevékenységeiben feltétlenül erősítik. Ha egy lánygyermek elmosogat, az természetes, ha egy fiú, akkor az családi ünnep. A jó tanuló lányok jól tanulását a fenekelős, magolós lányképpel társítják, a jó eredményeket elérő fiúk kis zsenik már-már. De továbbgondolva, a dolog mégsem ennyire fekete-fehér. Mert a mai férfiak sok tekintetben még mindig szabadabbak, közben meg nincsenek jól.

– Vajon miért nincsenek jól?

– Legtöbben talán a munkájuk miatt. Biorobotok ők is. Merthogy a szabadabb nevelkedésük közepette folyamatos elvárás feléjük, hogy nekik aztán a munkában kell kiteljesedniük, nagy dolgokat kell elérniük, de minimum jól keresniük. De ma egész nap kell dolgozni ehhez, s elsősorban szellemi teher alatt. Tudjuk a szakirodalomból, de hát simán bele is gondolhatunk, hogy mennyire átalakult a munka. Régen két kézzel és nyolc óra alatt volt végezhető, meghatározott helyen. Utána jött a szabadidő. Mára látszólag szabadabbá vált, számítógépen sokszor bárhonnan, bármikor, bármennyi idő alatt elvégezhető. De közben bekerült a szabadidő falai közé, és szétverte azokat.

A munka győzött, nem a szabadidő. A munkát ma nem rugalmasan, hanem állandóan végzik. Ráadásul nem két kézzel, hanem fejjel.

Ez persze a nőket is komolyan érinti, ezerfelé szakadnak, de társadalmunkban a férfiakat erősebben meghatározza a munkájuk, a mindennapjaik elsőrendű kerete ez. Így sokan állandó készenléti állapotban, elképesztő nyomás alatt vannak. A nők pedig tehetetlenül nézik, hogy apa megint csak ül a számítógép előtt, vagy folyton a munkán gondolkozik, úgy van jelen, hogy nincs jelen.

Korábban a szellemi tevékenységet végzők élete tűnt könnyebbnek, ma talán azok a férfiak a szerencsésebbek, akik fizikai munkát végezhetnek, vagy ötvözhetik a szellemit a fizikaival. Persze kérdés, hogy hol a határ, mert ma például sofőrnek lenni is rendkívül erős szellemi igénybevétel, a mai forgalomban időre odaérni valahová, megoldani a folyamatosan érkező váratlan helyzeteket, kizsigerelő feladat.

– Az időhiánnyal, modern életformával kapcsolatban mondtad: valójában a türelem, a tartás, az önbecsülés hiányzik a ma emberéből. Hogyan lehet ezen segíteni?

– Ezt elsősorban az anyákkal, háziasszonyokkal kapcsolatban mondtam, de fiatal nőkre is vonatkoztathatjuk. A társadalom természetesnek veszi, hogy a nő elvégzi a házimunkát, neveli a gyereket, többet ad, mint kap. Sosem fog annyit kapni, amennyit ad, elsősorban szeretetből teszi azt, amit.

Szeretjük azokat, akikkel együtt élünk, és felelősséget érzünk irántuk. Értük dolgozunk, nem az ösztöneink vezérelnek munkára. De korábban az anyát talán jobban tisztelték azért, amit megcsinált. Ez megkopni látszik.

Ráadásul bejöttek azok az elvárások is, melyeket a modern társadalom támaszt: csinosnak lenni, karriert építeni, a gyerekeket fantasztikusan ellátni. Régebb nem kellett, lehetett őszülni, ráncosodni, hízni, a gyerekek szabadon voltak engedve, és nem kellett mindig tisztának lenniük. Mindenki elfogadta: ez melós dolog.

Talán ezt kellene jobban tudatosítani, hogy nagyon sok munka kell a mai életvitelhez is, miközben minden azt sugallja körülöttünk, hogy játszi könnyedséggel fenntartható. Pedig beleszakadunk a munkába közben. Lehet, hogy jó lenne ezt kimondani. Ha nőként úgy állok hozzá, „á, ez semmiség”, más is úgy fog hozzáállni. Holott például fogyókúrázni és közben ebédet főzni rettenetesen nehéz. Tíz órát távol lenni, és háztartást vinni, gyereket nevelni néha őrjítő. Ki lehetne mondani, hogy fél napot vesz igénybe, amíg asztalra kerül a húsleves. És az is munka, hogy bevetem az ágyat, ha mindenki után elpakolok. (Miért csak én? Pakoljon más is!)

És ezen mikróközösségi szinten is dolgozni kellene. Például ha a gyereknek bundás kenyeret csomagol az anyuka, és az bosszúsan felkiált: „anyám már megint bundás kenyeret pakolt”, ezen ne kacagjon az óvónő. Hanem tudatosítsa: anyád reggel 6-kor felkelt, hogy bundás kenyeret süssön neked, örülj, hogy nem keksz az uzsonna! Vagy az iskolában ne mindenért anyát vegyék elő, ne legyen az anya sara minden, próbálják tisztelettel kezelni. De láthatóan ez nem megy magától, ezért talán több tartást kellene sugároznunk. Ne kicsinyítse le magát, érdemeit a nő környezetével, a társadalommal szemben, hanem jelölje ki a saját helyét. És éreztesse például, ha meg szeretne pihenni, egy idő után hozzászokik a család. Türelem kell hozzá, talán ez a legnehezebb.

Úgy látom, hogy nagyon türelmetlen generációt nevelünk. A világ is ilyen körülöttünk, ez bennünket is áthat, és persze a gyerekeinket is. Képtelenek az önuralomra. Ha sikerülne a türelem adományával jobban felvérteznünk őket, hatalmas ajándék lehetne számukra.

Hiszen ezen alapul az élet, mindent ki kell várni, és hosszú távon ez vezet az empátiához, toleranciához is, ami a világ jó működésének alapja.

– Az írásaid kapcsán sokszor elhangzik, hogy „az erdélyi magyar nőről”, „az erdélyi magyar férfiról” írsz. Pedig az időhiány, a felgyorsult világgal való megküzdés bárhol, bárki számára feladat. Olvassák az írásaid nem erdélyiek, értik őket?

– Igen. Az erdélyi perspektíva sokszor elhangzik, de nem törekszem arra, hogy csak ez legyen, a felvetett kérdések többnyire univerzálisak. Magyarországról kapok visszajelzéseket, egyre többet.

– Említetted, hogy más témák is foglalkoztatnak. Mik a további tervek?

– A boldogságkereső mai ember sok cikket, könyvet olvas arról, hogy hogyan valósul meg mások boldogsága. Azon morfondíroztam, hogy érdekes lenne megírni, hogy nekünk mitől jó. Mert nemcsak rossz, ezért tudunk nagyokat kacagni saját magunkon. Nem érezzük azt a 21. századi Erdélyben, hogy folyamatos végállapotban lennénk. Valamiért itt maradtunk, és próbáljuk élni a hétköznapjainkat. Sok mindent látok, amitől jó itt élni. Ha ezt megírnánk, azzal a pozitív énképünket is erősíteni lehetne.

– Miért most tervezed? Előbb meg kellett írni a rosszat, hogy érzékennyé tegyük az olvasókat a jóra?

– Teljesen véletlenszerű, hogy így alakult. Rostás-Péter Emesének, a Koinónia Kiadó korábbi felelős szerkesztőjének önfeledten kéziratot ígértem. Ez Függetlenség sugárút néven a szocialista aranykorról szóló történeteket fogta volna össze, meg is van pár. De közben elrobogott az idő, és le kellett volna adni a könyvet. Nem volt kész, nem volt olyan, amilyennek szerettem volna, így az tűnt egyszerűbbnek, hogy egy adott témára felfűzve válogatok a meglévő írásaimból. Utolsó percben jött az ötlet, hogy kiegészítem újakkal, hogy erősebb legyen a kötet.

– Akkor a következő kötet a kommunizmusról fog szólni?

– Hátha, nagyon szeretném megírni. De ilyen véletlenszerű vagyok sajnos, nem tervezek eléggé előre. Kicsit a mának élek, azt írom meg, ami jön, amihez kedvem van. Ez csapdahelyzet is, hajlamos vagyok arra, hogy a könnyebbik utat válasszam. Amit nehéz elérni, sokszor félúton, amikor olyan kilátástalan, feladom. Pedig hányszor rájöttem, persze utólag: pont félúton nem szabad feladni. Ha picit tovább tudsz menni, a siker­élmény felé haladsz. Úgyhogy ha rá tudom venni magam, hogy jobban tervezzek, és a nehezebb utat válasszam, akkor remélem, más témákat is meg fogok írni.