Két évvel később – 2005-ben – megjelent a Barni könyve. Így lettem első kötetes gyerekíró. Utána ezt még három Barni-könyv követte, majd a Kincses Képeskönyvek, amik inkább ismeretterjesztők, valamint egy fikciós várostörténeti mesekönyv, a Kolozsvári mesék – ebből egy bábszíndarab is lett a kolozsvári bábszínházban. Amíg a gyerekeink kamaszok nem lettek, körülbelül ennyi volt.

– A Kincses Képeskönyvek megszületésekor tudatosan fogalmazódott meg benned, hogy gyerekeknek szeretnél várostörténeti könyveket írni?

– Azt hiszem, hogy az ember sokszor a benne lakó gyereknek akar írni. Persze amikor egy kisgyerek van a „közelben”, egy picit más helyzet, hiszen az ember tényleg konkrétan bepillantást nyerhet egy néhány éves gyermek gondolkodásmódjába, érzelemvilágába, és ez egy rendkívüli dolog.

Egyébként volt egy előképük: egy olyan sorozat, amely idealizált városokat, pontosabban várostípusokat mutatott be (például mediterrán város, egy Hanza-város) fekete-fehér rajzokkal illusztrálva. Nekünk Jánosi Andrea illusztrátorral elég hamar megvolt az ötletünk, hogy az általunk bemutatott városok valós városok, a mi városaink legyenek, éspedig színesben.

Andrea pedig úgy rajzol, hogy egy jóval kisebb is bele tud feledkezni, élvezni tudja azt, és egy szülő, nagyszülő, pedagógus pedig tolmácsolni tudja a szöveget feléjük.

– 2018-ban megjelent az első ifjúsági regényed, A Gömb, amit aztán követett az Odaát. A gyerekkönyvektől az ifjúsági regényhez értél? Hogyan zajlott le a váltás, szintlépés?

– Itt megint csak a gyerekeim a „tettesek”, mert kamaszok lettek. Én meg szerettem volna valami olyat írni, ami nekik még érdekes lehet – hiszen kinőttek a gyerekkönyveimből. Már régóta foglalkoztatott egy regény, így 2013-ban, tehát öt évvel a megjelenés előtt, elkezdtem írni. Körülbelül fél év alatt megvolt A Gömb első változata, aztán még elég sokat csiszoltam, odaadtam embereknek, kikértem a véleményüket, még dolgoztam rajta, majd elkezdtem kiadót keresni.

És akkor én is szépen vártam: odaadtam egy kiadónak, válaszoltak, hogy elolvassák, aztán fél évig nem olvasták el. Akkor odaadtam egy másik kiadónak, azt mondták, hogy elolvassák, és egy évig nem olvasták el. Ez a második kiadó a Móra volt. Egy év után írtak, hogy jaj, bocsánat, de rengeteg kéziratuk van, és ha most várok egy kicsit, akkor tényleg, de tényleg elolvassák. És 48 órán belül tényleg jött a válasz, hogy kell nekik. Innentől ez egy nagyon jó történet lett, Dóka Péter lett a szerkesztőm, aki azóta már a kiadó főszerkesztője, és megjelent a könyv, és nyert egy pár díjat is.

– Te most együtt dolgozol a Móra Könyvkiadóval. Ezt úgy kell elképzelni, hogy most már bármit odaadsz nekik, azt elolvassák, és esélyes a megjelenésre? Vagy konkrétan fel is kérnek munkákra?

– A válasz mindkettőre igen. Most egy olyan szerződésünk van, hogy egyrészt én, amikor új ötletem van, akkor őket keresem meg először, ők pedig ezt prioritásként kezelik, gyorsan elolvassák és válaszolnak. Illetve kértek fel közös meséskötetbe írni, illetve a Már tudok olvasni sorozathoz egy önálló kis meséskönyv megírására. Ez nem azt jelenti, hogy csakis kizárólag velük dolgozom. Például megkeresett a Pagony kiadó, hogy írjak egy történelmi ifjúsági regényt, a már futó Abszolúttöri sorozatukba, és mivel a téma nagyon érdekelt, elvállaltam. Úgyhogy igen, van felkérés, bőven van munka a következő évekre, ráadásul most az MMA művészeti ösztöndíja is lehetővé teszi, hogy erre koncentrálhassak.

– Mit kell tudni az új könyvedről, a Karácsonyi kitérőről? Milyen korosztályt céloz meg?

– Amint írja rajta, ez egy kilencéveseknél nagyobbaknak szóló könyv. Én azt az alcímet adtam neki, hogy családi kisregény.

Egy ideig úgy tűnik, hogy a mese erről fog szólni, de egy adott ponton megjelenik egy elég furcsa koldus alak a főszereplőnek, Emmának a látómezejében, és ez a történetet egy teljesen más irányba sodorja el. Fontos, hogy ez egy családi kisregény – én adventi olvasmányként tudom leginkább elképzelni.

– Beszéltünk arról, hogy a könyveid a gyerekeid növekedésével alakultak gyerekkönyvekből ifjúsági regényekké. Lehet, hogy most már a felnőtteknek szóló regények következnek?

– Szeretnék felnőtteknek írni. Idén írtam is novellát a Látóba, meg gondolkodom regényen, csak most tele vagyok ifjúsági témákkal, és szívesen is dolgozom rajtuk. Igazából az a csalóka, hogy szinte mindenről lehet írni egy fiatal olvasónak – nem egy kilencpluszosnak, de mondjuk a tizenhárompluszost borzasztó bonyolult dolgok is érdeklik már. Igaz, hogy nincs az az élettapasztalata, mint egy felnőttnek, de nyitottan, nagy igazság-igénnyel néz a világra, és próbálja megérteni azt, ami körülötte történik.

– Tanítasz is, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Film és Média Intézetének vagy az oktatója. A tanítás is segít valamilyen szinten, hogy a fiatalok gondolkodásmódjához közelebb kerülj?

– Igen. Amikor A Gömböt írtam, még nem tanítottam az egyetemen, tehát abban konkrétan nem, de azért bennem is ez a reménység van. Próbálom befogni mindegyik nemzedék hullámhosszait, megérteni mindegyik „évjárat” sajátos gondolkodását, világlátását.

– A Gömb kapcsán sokat beszélt a szakma, kritika arról, hogy érzik, hogy te filmes közegből jössz, sokan emlegetnek filmes formanyelvet a könyv kapcsán. El tudod képzelni, hogy valaha film készüljön belőle?

– Igen, és egyébként van iránta némi érdeklődés egy rendező és egy producer részéről. Inkább a minisorozat merült fel, de egyébként a filmverzió is lehetséges. Hogyha eljön az ideje, akkor majd lesz. Próbálom nem türelmetlenül várni, de ha lesz, akkor nagyon fogok örülni neki.