Az emlékezés mint a legszubjektívebb tulajdon

„És mind, akikre jó lenne még emlékezni. Akik háza előtt naponta eljártunk, és akikkel csak keveset beszéltünk, talán csak egy-egy szégyenlős csókolomot mondtunk, de mégis összekötött velük valami láthatatlan kötelék. Valami megmagyarázhatatlan összetartozás-érzés. Annak a mélységes és megnyugtató bizonyossága, hogy amíg mindennapi útjaink során találkozunk velük, addig nem érhet minket semmi rossz, addig még tartanak a gyermekkor boldog békeidői.”

Molnár Judit

2020. június 14., 12:052020. június 14., 12:05

Ezekkel a sorokkal zárja Fábián Tibor református lelkész, újságíró, publicista az Erdély.ma portál támogatásával 2020-ban a Bihar megyei Nagyszántón kiadott, Ilyenek voltunk kötetének Boldog békeidők című tárcáját. Mintegy jelzi: immár szükségét érzi ő is bontogatni a minden ember legdrágább kincsét, az életbe indulás emlékeit hordozó puttonyt.

A gyermek- és ifjúkor ugyanis nem az emlékezésé, hanem az eltökélt előrenézésé. Ezek azok az évek, amikor az idősebb családtagok régebbi történetmeséléseire a gyermek jóformán oda se figyel, mert már annyiszor hallotta és ismételten megfogadja magának, hogy ő aztán sosem fog emlékezgetni arra, amiben épp akkor leledzik. Merthogy ebben nincs semmi érdekes. De majd a másnapi – némi lökdösődéssel fűszerezett – meccs a tornaórán, az igen, az izgi lesz, azt majd az unokáknak is el kell egyszer mesélni. Egyszer és nem százszor, mert ráunnak!

Ki ne ismerné a hajdani fogadkozásokat, s hogy később hányszor is került terítékre az egyszeri eset. Ám az évek telnek, az emlékek gyűlnek, és egyre inkább kikívánkoznak az ominózus puttonyból. Fábián Tibor elérkezettnek látta az időt, hogy megnyissa a puttony száját, és legelőbb a Nagyváradhoz közeli Fugyivásárhelyen töltött gyermekkorát és kisiskolás éveit elevenítse fel, egy-egy emléket önálló tárcában megírva és ezeket foglalva kötetbe.

Mai ésszel már megfoghatatlan, hogyan tudtunk folyton találkozni, egymásba botlani. Hiszen manapság jó előre időpontot kell kérni, egyeztetni, határidőnaplóba, naptárba jegyezni. Akkor csak megtörténtek a dolgok. Spontán. Ha jó idő volt, kint voltunk, ha rossz idő volt, akkor is.”

(Besurranni a pályára).

Az Ilyenek voltunk Fábián-kötetben felelevenített időszak a régi rendszer utolsó éveit öleli fel, s érdekes a szerző retrospektív megállapítása, miszerint mintha érezték volna a közelgő változást. Az emlékezés mondhatni a legszubjektívebb tulajdonunk, nem érdemes senki emlékeit megkérdőjelezni, helyesbíteni, vitatkozni a pontosságon, én is elhiszem, hogy a meddő sorban állások, buszra várások közben szocializálódott egykori gyermeknek érett korban visszatekintve úgy tűnhet, megérezték a levegőben az új idők szelét.

Tizenöt éves, amikor bekövetkezik a változás, Nagyváradra jön középiskolába, ez már egy következő életszakasz, az 1990 utáni emlékek pedig feltehetőleg a következő kötet tárgyát képezik majd. A kötetzáró mondatok alapján felcsigázott érdeklődéssel várom, teljes mértékben egyetértve gondolataival és érzéseivel.

Aztán marad a kényszerű jelen. És rádöbbenünk: ez van, ez az életünk. Nincs választási lehetőség. Ilyenek vagyunk. Ma. Most. Éppen. Új korban keressük a helyünk.

Embereket és helyeket, hogy rájuk is emlékezhessünk majd valaha. És talán majd valamikor valakik ránk is emlékeznek. Hogy ilyenek voltunk. (…) És ilyenkor szétárad bennünk a jóleső emlékezet íze. És párhuzamokat vonunk a múlttól a jelenig. És tárgyilagosan, lemondással, keserűen vagy egyszerűen, félelem nélkül, némi bizakodással, esetleg kaján vigyorral az arcunkon megállapítjuk: igen, ezek vagyunk. Ilyenek vagyunk.”