Hasonlóan például az 1940-es bécsi döntéshez kapcsolódó, időben amúgy hozzánk közelebbi események emlékezetéhez. Doktori disszertációmat az 1940–44 közötti erdélyi magyar irodalomról írtam. Erről az időszakról, ennek kolozsvári tapasztalatairól nekem két nagyszülőm is mesélhetett volna, de egyik sem mondott sem a gyerekeinek, sem az unokáknak semmit. Általában szívesen meséltek fiatalkori emlékeket, de óvakodtak attól, hogy elmeséljék, mit láttak ők fiatal lányként, gimnazistaként a tömegben álldogálva a magyar honvédség Kolozsvárra való bevonulásának napján. Csupán a kilencvenes évek közepe táján került elő egy lomtalanításkor az a ruha, amelyet nagyanyám aznap viselt, majd bő ötven éven át egy ágyneműs ládában őrizgetett.

Ez a térség huszadik századi történelmével kapcsolatban sajnos nemigen valósult meg, nagyon sok a mindmáig érzékeny téma, sem Trianon, sem a holokauszt, sem a kommunista diktatúra kapcsán nem beszélhetünk egyértelmű feloldásról, lezárásról, felejtésről pedig végképp nem. Ezért is érzem azt, hogy valamiképpen nekünk, ma élő utódoknak kötelességünk tenni azért, hogy a feloldódás megtörténjen. A rituális emlékezési gyakorlatok (koszorúzások, kulturális eseményeken való részvétel és hasonlók) mellett sajnos a munkát nem lehet megspórolni, mindent meg kell tenni azért, hogy a ma már fellelhető, hozzáférhető dokumentumok, időközben elkészült, megbízható szakmunkák felhasználásával tájékozódjunk.

– A fiatal generációk a hírekből, könyvekből, filmekből tudnak Trianonról. Egyetemi oktatóként miként látja, az irodalmi, művészeti alkotások mennyire képesek biztosítani számukra a személyes bevonódás élményét?

– A mostani generációknak szerintem hatalmas előnye a korábbiakkal szemben az, hogy ha a fentebb említett munkát vállalják, rengeteg hiteles információ áll rendelkezésükre. Olvashatnak megbízható, friss történelmi munkákat, böngészhetik korabeli notabilitások és közemberek emlékiratait, kikereshetik például saját városuk, falujuk száz évvel korábbi demográfiai adatait, fotókat az adott korszakról, és ami talán még fontosabb, lehetőségük van átlátni a tágabb képet, összehasonlítani azt, ami szűkebb környezetünkben történt, más országok, más események adataival. Mindehhez csupán némi idegennyelv-tudás és számítógépes ismeret szükséges, illetve egy internetkapcsolattal rendelkező okostelefon. A korábbi nemzedékeknek mindez nem állt rendelkezésére.

Azzal, hogy egy jó regény vagy egy film szereplőin keresztül egyszerre több perspektívát ismerünk meg, és látjuk, hogy ezek nemcsak ütközni tudnak, de együttműködni is, lebontódhat egy adott történelmi esemény monolitikus értelmezése, ami önmagában is felszabadító érzés lehet, ráadásul segít lebontani a sztereotípiákat is.

– Nemrég Gyógyítható-e a Té-szind­róma? Trianon alakváltozatai a kortárs magyar prózában címmel jelentetett meg tanulmányt az utóbbi időszakban született „Trianon-regényekről”. Mi keltette fel az érdeklődését a téma iránt?

– Engem elsősorban a korszak, a huszadik század eleje kezdett érdekelni, illetve az a rengeteg változás, amely az első világháború idején, majd annak nyomán történik a társadalmakban világszerte. Nyilván az első világháború centenáriuma „népszerűvé” tette a korszakot, 2014 óta folyamatosan belebotlok olyan írásokba, cikkekbe, filmekbe, fotókba, sőt még reklámokba is, amelyek valamilyen formában ezzel az időszakkal foglalkoznak. Egy korábbi médiakutatásom során, amelyben azt vizsgáltam, hogyan jeleníti meg a sajtó a hadirokkantakat, sebesülteket, általában a sérült testet, rengeteg korabeli újságot átlapoztam, és lenyűgözött a mindennapi élet, a mikrotörténetek ott megtalálható lenyomata. A háborús és politikai események mellett, azokkal összefüggésben gyakorlatilag akkor alakul a modern társadalom, a nők tömeges munkába állásától, szavazati jogának sürgetésétől, a társadalmi osztályok közti feszültségekig számos kérdés kötődött ehhez az időszakhoz.

Valószínűleg e médiatörténeti kutatás, illetve a korszak iránti fokozott figyelem hatására tűnhetett fel, hogy a kortárs magyar irodalom néhány új, általam frissen olvasott művében mennyire hangsúlyosan jelen van ez a téma, illetve hogy másként, más szemszögből jelenik meg, mint amire a korábbi, két világháború közti korszakra fókuszáló kutatásaimból emlékeztem.

– A tanulmányban hat regényt – Szabó Magda: Für Elise (2002), Tompa Andrea: Fejtől s lábtól. Kettő orvos Erdélyben (2013), Vida Gábor: Ahol az ő lelke (2013), Selyem Zsuzsa: Moszkvában esik (2016), Bauer Barbara: Porlik, mint a szikla (2017) és Térey János: Káli holtak (2018) – elemez. Miért esett épp ezekre a választás, és mi a közös bennük?

– Mint minden válogatás, természetesen ez is bővíthető, igyekeztem olyan szövegeket kiválasztani, amelyek eltérő narratív megközelítésekkel, szempontokkal dolgoznak, vagy eltérő regiszterekben mozognak.

Közös vonásuk lehet még a személyesség, a tapasztalatiság megjelenítése, többnyire egyes szám első személyű elbeszélés, vagy belső monológ formájában írott szövegek ezek. Nyilván ez a megközelítésmód a leginkább alkalmas arra, hogy a tőlünk időben távoli eseményeket értelmező módon megjelenítse számunkra.

– Az elemzett művek alapján miként látja, hogyan reflektál a kortárs magyar irodalom a száz évvel ezelőtti tragédiára?

– Legfontosabb szempontként a nézőpontok pluralitását emelném ki, amely a fent említett hat regény többségére jellemző, az a mód, ahogy egy évszázaddal korábbi eseményre visszatekintő perspektívából immár körvonalazódhatnak korábban kevésbé hangsúlyozott, vagy akár árnyékban maradó szempontok is. Ez a pluralitás érvényesül akár a cselekményalakítás, akár konkrétan a szöveg nyelvi megformáltsága kapcsán. Ugyanakkor gyakran kilépnek a monoetnikus megközelítésből, ami új, izgalmas perspektívákat nyit meg az értelmezés számára.

– Erdélyi és magyarországi szerzők műveit egyaránt elemezte, van-e különbség a témához való viszonyulásban, mennyire tér el az általuk megrajzolt Erdély-kép?

– Nem hiszem, hogy az adott regények Erdély-képét befolyásolja az, hogy írójuk konkrétan Erdélyben él-e, vagy sem.

amit befolyásolhat ugyan, hogy a tárgyalt hat szerzőből három erdélyi származású, illetve jelenleg is ott él, ugyanakkor talán az a döntő szempont, hogy Erdély a legnagyobb az utódállamok fennhatósága alá került területek közül, jelenleg is a legnagyobb lélekszámú magyar lakossággal és komplex intézményrendszerrel rendelkezik. Az Erdély-téma iránti preferenciát a közbeszédben már a két világháború közt is létező, a második bécsi döntés után új erőre kapó, a régiót a nemzeti értékek tiszta, romlatlan, ősi lelőhelyeként pozicionáló nosztalgikus olvasat is indokolja.

– Trianon kapcsán az is elhangzik, hogy új nézőpontra lenne szükség, hisz miközben a veszteségre koncentrálunk, elfeledkezünk a pozitívumokról: ekkor született meg, intézményesült az erdélyi magyar társadalom. Mennyire él még a köztudatban a transzilvanizmus, kell-e egyáltalán éltetni?

– A transzilvanizmus politikai projektként igazából már létrejöttekor sem volt reális opció, ma sem az.

Irodalmi irányzatként ma már nyilván nem kell műveltető módban, előíró jelleggel „éltetni”, hadd legyen a szerzők szabadsága, hogy miről, milyen stílusban írnak, és az olvasóé, hogy a kínálatból mit emel le a polcról.

Tágabb értelemben pedig bármely régió szellemi, társadalmi, közösségi, turisztikai stb. életének jót tesz, ha erős, és működik a régió értékei köré szerveződő regionális öntudat, amelyet ebben a konkrét esetben nem tudok hatékonynak elképzelni, csak akkor, ha nem monoetnikus keretek közt gondolkodik, hanem Erdély jelenlegi etnikai, gazdasági, társadalmi valóságából indul ki.

– A két világháború közötti irodalom kutatójaként miként látja, mennyire különbözik az akkori és a kortárs irodalmi művek Trianon-felfogása? Elég-e száz év távlata ahhoz, hogy kevésbé elfogultan lehessen viszonyulni a kérdéshez?

– Ez a kérdés rendkívül összetett, egyes szerzőkre, irányzatokra lebontható, s így nyilván disszertációméretű választ igényelne, itt csupán azt emelném ki, hogy míg a két világháború közti szerzők többnyire saját (ritkábban az őket megelőző nemzedék) élményanyagából dolgoztak, ami munkáiknak hiteles érzelmi töltetet ad, addig ez ma már nem így van, ami viszont lehetőséget ad arra, hogy jóval komplexebb, korabeli társadalom általános problémái közé beágyazottabb megközelítést alkalmazzanak.

A két világháború közti időszakban elég kevés szöveg reflektál erre a kérdésre (például Molter Károly Tibold Mártonja, vagy Ignácz Rózsa egyes munkái, ahol helyenként német, szerb, román nyelvű rövid betétekkel találkozunk). A kortárs prózában mintha inkább a különböző nyelvi regiszterekkel való játékban jelenne meg ez a többnyelvűség. Hogy egy évszázadnyi távolság elég-e az elfogulatlansághoz? Elégnek kellett volna lennie, de nem volt elég.

Nem hiszem, hogy egy bármily csodálatos irodalmi mű elolvasása megoldhat problémákat, enyhíthet feszültségeket, sérelmeket, frusztrációkat. Legfennebb gondolkodásra serkenthet, innentől viszont az olvasóé, minden egyes emberé külön-külön a feladat utánajárni információknak, dokumentálódni, nem megelégedni sztereotípiákkal és sablonokkal, sajátunkon kívül más perspektívájából is figyelni a dolgokat, röviden: tenni azért, hogy többet tudjunk annál, ami egy-egy ünnepi évfordulón meghallgatott beszédekben elhangzik. Ha fontos nekünk a téma, netán fájdalmas, akkor annál inkább ezt kell(ene) tennünk.