Nemes András Csaba: „a kisplasztika számomra szórakozás, amikor csinálom, teljesen benne élek”
Fotó: Facebook
Nemes András Csaba kolozsvári képzőművész élete első, bemutatkozó kiállítását tavaly augusztusban rendezte a Kolozsvári Magyar Napok keretében, majd ezt alig tíz hónap alatt újabb kettő követte – a főtéri magyar konzulátus kiállítótermében és a törökvágási református egyházközség Kányafő Galériájában. A tárlatokon látható alkotások más-más tematikával, más-más stílusban és technikával készültek.
2019. július 09., 08:222019. július 09., 08:22
– Az utóbbi időben több kolozsvári kiállításon is megtekinthetőek voltak a munkái. Mi ez a lázas sietség, mintha az úgymond félárnyékban töltött évtizedeket szeretné nagy hirtelen bepótolni…
– Ezt kérdezi mindenki, hol voltam eddig, honnan bukkantam elő így egyszeriben. Pedig én azelőtt is ezt csináltam, kisebb-nagyobb agyagszobrokat, terrakottát, grafikát, sőt egy ideig ebből is éltem, s ezt kevesen mondhatják el magukról a hivatásos képzőművészek közül. A 90-es évek után különösen elszaporodtak az ajándéktárgyakat, csecsebecséket forgalmazó kisüzletek, galériák a városban, ilyenekbe adtam be néhány vallási vagy világi tárgyú munkát. Eladták, s üzentek, hogy hozzak újakat, hát „gyártottam” őket…
– Közben azonban szinte teljesen egyedül, némi családi segítséggel, felépített egy szép házat a Kányafőn, s felnevelt két gyermeket.
– Igen, azt hiszem – amint erre a 89-es rendszerváltás után alkalom adódott –, én voltam Kolozsváron az első gyesen lévő apuka. A feleségem fodrásznő, őt mielőbb visszavárták a kliensek, én pedig itthon maradtam, építkeztem, kialakítottam egy tágas műtermet is a lakás alatt, s pátyolgattam a gyerekeket. Mára felnőtt fiaim vannak, a nagyobbik, Zsolti bölcsészetet végzett, műveim értője és magyarázója, apró lírai szövegekkel, kisprózával teszi közérthetővé, mintegy emészthetővé az alkotásokat. Másik fiam szakács, s az álma, hogy önálló séf legyen egy többcsillagos szálloda konyháján. Közben, amint gyarapodott, cseperedett a család, én is szükségét éreztem, hogy állandó kenyérkereset után nézzek, rövid ideig rajzot tanítottam, majd a Református Kollégiumba szegődtem intézőnek, karbantartónak, amolyan mindenesnek.
– Kanyarodjunk kissé vissza a kezdetekhez. A családi hagyomány – mozdonyvezető apa és nagyapa, kazánkovács nagybácsi, kemény munkásemberek – nemigen predesztinálhatta a művészpálya felé. Egyébként is abban az időben minden kisfiú inkább mozdonyvezető, pilóta vagy űrhajós akart lenni…
– Lehet, titokban nekem is ezt a sorsot szánták, amíg ki nem derült, hogy színvak vagyok. Később a képzőművészeti főiskoláról is ezért tanácsoltak el már a jelentkezéskor. Az érettségi s a sikertelen felvételi után rövid ideig dolgoztam is a CFR-műhelyekben, az öntődében, sok mindent elraktároztam az öntésről, formázásról, ami jól fogott későbbi munkámban.
Szüleim pallérozni próbáltak. Megfordultam Benczédi, Vetro Artúr, Gergely István műtermében, tanultam tőlük vagy inkább csak ellestem, hogy ne mondjam, loptam a szakmát…
– Kamaszkorában bizonyára önt is megérintette az akkor dívó diktatórikus „kultúrforradalom” szele…
– Nem vagyok büszke rá, de akarva-, akaratlanul a Megéneklünk Románia-nemzedékbe csöppentem bele. Rajzolni, mintázni szerettem, s ezt ki is használták a tanáraim. Iskolai, városi, megyei szintű versenyeken vettem rész. Tizenegyedikes voltam, amikor a rajztanárommal a megyei KISZ-titkár elé citáltak – talán éppen valami pártfőtitkári születésnap közeledett –, a pártelvtárs azt mondta, ha sikeresen megrajzolom vagy megmintázom Ceauşescu portréját, nyitva áll előttem a pálya, felvételi nélkül besétálhatok a főiskolára. Mit mondjak, nem éltem a lehetőséggel… Később, amikor
a vasúti műhelyekben inaskodtam, meg Avram Iancut akartak csináltatni velem.
– Így utólag, gondolom, nem bánja, hogy kihagyta e „híresség” megörökítését. Nem egy képzőművészünk szívesen törölné a pályaképéből az akkori „hírességek” önkéntes vagy kényszerű „megéneklésének” nyomait.
– Bár, őszintén szólva, amikor hároméves sorkatonaságra besoroztak, az keservesen érintett. Mondta ugyan anyám, hogy jelentkezzem a teológiára, akkor megúszhatom, de nem tettem. A katonaság olyan volt, mint a munkaszolgálat, a mezőgazdaságban dolgoztunk a Bărăganban, kukoricát törtünk hóban, sárban. Amikor anyám egyszer meglátogatott, zokogásban tört ki a szutykos katonaruhám, dróttal felkötözött bakancsom láttán. De utóbb még e hároméves kínszenvedés is hasznomra vált. Hiszen hol máshol ismerhettem volna meg azokat a jellegzetes lipován, örmény, török arcvonásokat, amelyek legutóbbi kiállításom némely portréjáról visszaköszönnek.
Többfajta technikával, több stílusban és tematikában alkot Nemes András Csaba
Fotó: Facebook/Nemes András Csaba
– Az utóbbi években viszont volt alkalma másfajta hírességeket is megörökíteni, s közben a képzőművészeti egyetemet is elvégezte.
– A kilencvenes években csaptam fel ismét diáknak, képzelheti, hogy festettem immár deresedő halántékkal a tinédzserek között. Kérdezték is a tanáraim, a kollégáim, hogy mit keresek ott, s kissé fellengzősen hatott, amikor azt mondtam: a tudásért jöttem. Meg kellett alapoznom mindazt, amit addig ösztönösen csináltam. Bizony jól fogtak a művészeti anatómiai, művészettörténeti ismeretek… Néhány évvel ezelőtt a református kollégium igazgatójával régi püspökünk, Csiha Kálmán került szóba, megpróbálkoztam egy domborművel képek alapján, de mindenki beleszólt, a családnak sem tetszett, félretettem… S időközben sokat beszélgettem régi ismerőseivel, akik sok mindent elmondtak róla, az emberről, a jelleméről, gyűjtöttem a morzsákat. S egyszer csak azt mondták, na pont ilyen volt… Aztán sorra következtek erdélyi múltunk, történelmünk jeles személyiségei: a Kós Károly mellszobor (terrakotta) s a budapesti Erdélyi Gyülekezet felkérésére – tervezett erdélyi panteonjuk részére – egész sorozat bronz domborművet készítettem: Misztótfalusi Kis Miklós, Dávid Ferenc, Venczel József, Zsögödi Nagy Imre, s utóbb Reményik Sándor – ez év májusában volt a leleplezés a gyülekezet emlékparkjában.
– Úgy tudom, az idei Kolozsvári Magyar Napokon augusztusban ismét „színre lép”.
– Ez nem lesz egy szórakoztató, romantikus téma. Megpróbálom feldolgozni korunk égető problémáit: a stresszt, a környezetszennyezést, a különböző félelmeket és szorongásokat. Terveim szerint, ma divatos szóval élve, amolyan installáció lesz, szürreál valóság fény- és hanganyag, zajok, zörejek beépítésével. Nem szépnek, inkább izgalmasnak, el- és meggondolkoztatónak szánom.
Jakab Márta
Közismert erdélyi magyar képzőművészeket bemutató sorozat részeként Jovián György Munkácsy-díjas képzőművész, a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) tagja „corpus inane” című kiállítását nyitják meg április 18-án a Liszt Intézet bukaresti központjában.
A 80 éve született, 2021 februárjában elhunyt, Kossuth-díjas Farkas Árpádra emlékeznek a költészet napja alkalmából Sepsiszentgyörgyön, valamint a Hargita megyei Székelyszentmiklóson, ahol a költő a gyermekkorát töltötte.
Tiszteletbeli Arany Pálma-díjat kap George Lucas, a Csillagok háborúja-sorozat rendezője május 25-én, a 77. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál záróünnepségén – jelentették be kedden a szervezők.
Közkívánatra Agócs Gergely néprajzkutató tart interaktív képzést április 29–30. között a torockói Duna-Házban. A Magyar népmese – hagyományos mesemondás című foglalkozást elsősorban, de nem kizárólag pedagógusoknak ajánlják.
Japán sztrájkot hirdetett a Csíki Székely Múzeum, csatlakozva a CulturMedia – Kulturális és Média Szakszervezetek Országos Szövetsége, az Alfa Kartell Országos Szakszervezeti Szövetség tagja által elindított országos tiltakozáshoz.
Süli Attila magyarországi történésznek a Gábor Áron, a székely nemzet legendás hőse című kötetét mutatják be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum Bartók Béla termében április 11-én, csütörtökön 18 órától.
Újra költészetnapi verssétát szervez a nagyváradi Szigligeti Színház a tavalyi rendezvény nagy sikerére való tekintettel – közölte a társulat.
Első erdélyi helyszínként Marosvásárhelyen tartottak vetítéssel egybekötött közönségtalálkozót péntek este a Most vagy soha! című film alkotói.
„Kitelepítés című könyvem azt a kérdést feszegeti, vajon értelemmel bír-e az életünk, hiszen talán nem a szenvedés, hanem az értelmetlen szenvedés az, ami elviselhetetlen” – fogalmazott a Krónikának adott interjúban Visky András író, dramaturg.
Immár harmadik alkalommal szervezi meg a magyar filmnapokat a Cenk alatti városban a Liszt Intézet – Magyar Kulturális Központ Bukarest a brassói Secvențe Kulturális Egyesülettel és a Barcasági Magyarságért Egyesülettel közösen.
szóljon hozzá!