Ünneprontó

Olvasom, hogy településszerte kivonultak az állampolgárok, köszönteni az ajándékba kapott nagy ismeretlent. Sosem kedveltem a „placcra” kivonuló tömeget, rossz emlékeim vannak a stadionokban zászlócskákat lengető, sokszáz gerincfájdítóan magasra tartott táblácskából arcképet formáló megalázottakról. Olvasom, hogy minden megyeszékhelyen egyszerre lendültek rúdjaikra a zászlók. Nekem ez se kóser, amikor Kolozsvárra jöttem, dühített, hogy az autóbuszból mindig csak a város egyharmadát láthatom, a többit eltakarja előlem a nemzeti lobogó, amivel a sofőr a vezetőfülkét dekorálta. A zászló alapjában harcászati eszköz, csapatmozgásokat volt hivatott jelezni – amikor olyan sok van belőle, hogy padokra, szemeteskukákra is jut, összekavarodik az ember. Nem kedvelem a tömeget felügyelő bikacsökös, cigarettázó kiskatonákat sem. Múltkorjában hasonló egységek módszeresen kardlapoztak egy európai (!) főváros utcáin, hogy a cári Oroszországban se különbül. És nem szenvedhetem az ünnepi köszöntőnek álcázott kortesbeszédeket felolvasó politikusokat, a vizezett ingyenbort meg a szódabikarbónával szaporított csórékolbászt. Valamint a nyavalygást sem, eddigiek tehát lezárva. Mert örülök a csatlakozásnak. Jó dolog egy szinte felfoghatatlanul hatalmas kulturális entitáshoz tartozni. Jó, ha olyan igazságokat jelentenek ki, melyek régen érvényesek, fölös a fellengzős vállvonogatás, legalább most beszélnek róluk. Jó még, ha nem tartják közel az ember arcához az útlevelét, haddlám, tényleg ő van-e a képen. És jó, hogy rengeteg fiatallal egyetemben, huszonévesként már a harmadik politikai korszak fogaskerekeinek mozgását figyelhetem. Ilyesmikért érdemes vállalni a vidéki rokon szerepét, akkor is, ha megszólnak a sáros lábbeliért –  az előszobában.