Mű és csillogás

lehet, hogy jobb itt a barikád másik oldalán, szerényebb körülmények között. A csillogás és a vele járó látszólagos szabadság ezektől függetlenül viszont valóság. De milyen áron? Elvégre az idei gála is kétségessé vált egy nagyon egyszerű oknál fogva. Kis vidékünkön így mondanánk: kibújt a szög zsákból. Csendes fél évvel ezelőtt kiderült ugyanis, hogy bizony a képernyőkön elénk adott különböző szintű történetek kiagyalói bizony sokszor szinte az utolsó helyen vannak a csillagászati bevételek részesedői között. Így fogják magukat, és tiltakoznak. Olyannyira, hogy a fő hatóság még a Gálát is elhalasztaná. Végül sikerült kiegyezniük. Ettől függetlenül marad a kérdés: az az egyszerű szabály érvényesül, miszerint aki dolgozik, arra minél többet rábízunk, hátha azt is elvégzi, anélkül, hogy lázadna, hiszen megszokta? Mármint a munkát, és főképp ennyiért…
Érdemes ugyanakkor kissé a nagy összesereglésen is elgondolkodni. Valószínűleg a legmindennapibb nézőnek is sok esetben a nyertes alkotások, díjazott színészek személye stb. valahogy csalódást okozott, mert nem pont ezt várta. Személy szerint többször is tapasztalhattam, hogy miután valamelyest követtem, hogy milyen alkotást is jelöltek, milyen kitüntetésre (legjobb nagy-, kisfilm, külföldi, belföldi, alakítás, látvány et cetera), a nyertesek nem azok voltak, amelyekre/akikre számítottam. Összefoglalva: kíváncsi lennék, hogy igazából mi is az az elvtömeg, amely alapján döntenek. Több alkalommal ugyanis egyszerű szimpátia és a közhangulatnak engedő szavazás eredményét láttam. Persze mindig ott van a szubjektivitás mint ellenérv. Lehet ugyanakkor, hogy az egész a szoborban rejlik. Megvan és kész. Hogy miért kapták, az elvi kérdés, tehát nem számít.