Egy magyar falu két idegen országban

Az egybenőtt, ám mégis kettévágott Nagy- és Kisszelmenc: egy község egy főúttal, mégis két település, két külön országban. Közepén drótkerítéssel elválasztott, fegyveres katonák őrizte határátkelőhely. A római katolikus templom egyik oldalon, református meg görög katolikus a másikon.

Mindkét falut szinte 99 százalékban magyarok lakják, akik szlovák, illetve ukrán állampolgársággal rendelkeznek. Előbbiek látogathatják a kerítésen túli rokonaikat, utóbbiak csak schengeni vízummal tehetik, aminek megszerzése költséges és rendkívül bonyolult. Még így is mindenki örül annak, hogy több mint fél évszázad után, 2005 nyarán egyáltalán határ nyílt a néhai Nagy-Magyarország Ung vármegyei települése közepén.

Amikor a település főutcáján a falu egyik végéből a másik felé tartunk, határőr állít meg és vizsgálja át útlevelünket. Valamit mond ukránul, majd a kezünkbe nyomja az országhatár átlépéséhez szükség nyomtatványt. Kitöltjük, pecsétel, mehetünk. Így lehet manapság átjutni a szlovákiai Nagyszelmencből az ukrajnai Kisszelmencbe. A trianoni békeszerződésig az egybenőtt Szelmencek Magyarországhoz tartoztak.

A két világháború között már Csehszlovákia részét képezték, ahhoz, hogy 1938-ban ismét visszatérjenek az anyaországhoz. A természetes állapot mindössze hat esztendőt tartott, a világégés és a területek újraosztása következtében, 1946-ban a csehszlovák–szovjet határ kettévágta a községet. A döntés értelmében egyik napról a másikra Nagyszelmencet és Kisszelmenc egy részét Csehszlovákiához, Kisszelmenc nagyobbik részét a Szovjetunióhoz csatolták.

A római katolikus templom a szovjet oldalon maradt, a református és görög katolikus a csehszlovák részen. A szétválasztott családok 2005-ig csak a drótkerítésen keresztül, tisztes távolságból tudtak egymással kommunikálni – amikor a határőrök elnézőbbeknek bizonyultak. Ma ugyan útlevéllel és vízummal, de át lehet jutni a falu egyik feléből a másikba. A határátkelőt egy félbevágott székely kapu jelzi, melynek egyik fele a mai Szlovákia, a másik a jelenlegi Ukrajna oldalán áll. „Egy Szelmencből lett a kettő, egyesítse a Teremtő / Áldjon Isten békességgel, tartson egybe reménységgel / Mi reményünk megmarad, összeforr mi szétszakadt / Két Szelmencnek kapuszárnya, falvainkat egybezárja” – áll a kisszelmenci kapuba vésve.

Szinte egyirányú forgalom

Amikor a kisszelmenci önkormányzattal kialakult kapcsolatról kérdezzük Nagyszelmenc hét éve tisztségben lévő polgármesterét, Tóth Lajost, kiderül, hogy a két település elöljárói évente mindössze egy-egy alkalommal találkoznak a falunapok alkalmával. „A határ túlsó oldalán élő elöljárók közül egynek, kettőnek, ha van uniós vízuma, anélkül meg nem jöhet át. Ezért szinte egyirányú a határ menti forgalom: mármint csak a szlovák állampolgárok lépik át a határt, az ukránok alig-alig.

Az EU által támogatott közös határ menti pályázatokról sem igen lehet szó, mert ahhoz 5 százalékos önrész szükséges. Jó lenne egy kerékpárutat építeni, melyet kötélhíddal át lehetne vezetni a Latorcán, összekötve Bodrogközt Ungvidékkel. Viszont a kisszelmencieknek nincs honnan előteremteniük az öszszeget, mivel egyszerűen nem rendelkeznek költségvetéssel. Mindent a központtól kapnak, még a fizetéseket is Kijevből küldik” – mondja a szerencsésebbik oldal polgármestere.

Az ukrajnai alacsony életszínvonal és az átjárás lehetősége, még ha szinte egyirányú is, egészen élénkké teszi a határ menti gyalogosforgalmat. Mivel a kárpátaljai oldalon minden lényegesen olcsóbb, a felvidékiek előszeretettel sétálnak át bevásárolni. Ezt igazolja is az ukrán oldalon főutcájának képe. Minden egyes ház előtt kirakóvásárt alakítottak ki, de volt, aki bódét húzott fel, vagy éppenséggel lakóházát alakította kereskedelmi egységgé.

A mezőgazdasági szerszámoktól az élelmiszerig, a ruházattól a mosószerekig minden kapható. Csak az itallal és a cigarettával kell csínján bánni, mert a szlovák határőrök abból csak nagyon keveset engednek be az országba. Minden egyes visszasétáló vásárlót számon tartanak, nevét és behozott termékét előbb kockás füzetbe, majd számítógépbe jegyzik.

Itt is van székely mesterember

Kicsi a világ – legalább is a székelység számára. Mert hogy honnan máshonnan származhatna az, akitől a felvidéki falu központjában elsőként eligazítást kérünk, mint a Székelyföldről. Miután minden hasznos információval ellát, Datki-György Sándor magáról is beszélni kezd. A zabolai atyafi már jó hat éve járja még a kassai magyarok számára is világvéginek tűnő vidéket.

Eleinte csak fuvarosként jött a faluba, aztán miután a helyiek jobban megismerték, hol ilyen, hol olyan munkákra marasztalták. Ha kell, maltert kavar vagy téglát rak, ám, mint büszkén mondja, tisztességes foglalkozása a fafaragás és az ácsolás. „Nagyszelmencen nem egy háznak én ácsoltam a tetejét, no meg székely kaput is faragtam. Most éppen a tájház és a színpad famunkáját végzem” – újságolja, majd elvezet kis műhelyébe, ahol vésője alatt idomul a fa.

Mozdulatlan emberek és házak, mozgó határok

Mielőtt a nemzetet kettéválasztó drótkerítéshez érnénk, a felvidéki oldalon bekopogunk az utolsó házba, Lizák Péterhez. A falubeliek szerint nemcsak életkora – a hetvenhez közeledik –, hanem a határral való közvetlen szomszédsága miatt is sokat megélt, sokat tud. Már csak az is ámulatba ejtő, hogy az idők során miként jöttek és mentek a határok Péter bácsi feje és háza fölött. Az öreg 1940-ben született Szelmencen, amely akkor Magyarország része volt.

A háború befejezése után, amikor újrarajzolták a határokat, előbb a Szovjetunióhoz csatolták őket, de mivel az elöljárók semmiképp nem akartak beleegyezni a döntésbe, alig két hónap után újabb határrevíziót eszközöltek ki, valamivel odébb költöztetve a szögesdrótot. Lizákék háza Csehszlovákiába került, földterületeik azonban az elválasztón túl maradtak.

Aztán a 90-es évektől a férfi negyedszerre is állampolgárságot váltott – ezúttal is anélkül, hogy valaki megkérdezte volna. „Magyar állampolgárként születtem, de voltam már szovjet, csehszlovák, most meg szlovák, földjeim pedig a Szovjetunióban maradtak, de most már Ukrajnában vannak. És mindezt úgy, hogy sem én, sem a házam, sem a földek el nem mozdultak a helyéből” – állapítja meg keserű humorral az idős férfi.

Gyermekként élte meg az első határmódosítást, de világosan emlékszik rá. Az őszi trágyakihordáskor az orosz katona visszafordította őket, mondván, hogy búcsúzzanak el a termőföldjüktől, mert az már nem az övéké. Aztán a bátyja valahogy csak talált egy másik utat, de szekerét ismét visszafordították – ezúttal fegyvert fogva rájuk. „Azóta itt a házam és ott a földem. Nem művelhetem, de kárpótlást sem kapok érte” – vonja meg a vállát beletörődően az öreg.

Amikor a két szocialista állam között teljesen lezárták a határt, naponta több száz ember is a kerítés közelébe merészkedett rokonának, barátjának átkiabálni. Az elején a határőrök nem tudtak mit kezdeni a kettévágott falu népével, de nemsokára levágott ágakból kerítést fontak. Amikor az elkorhadt, deszkával helyettesítették. Lizákék szerencsésebb helyzetben voltak, mert az udvarból át-átszólhattak.

„Általában ide hívtunk valakit, és tettük magunkat, hogy az illetővel beszélgetünk, holott a határ túlsó oldalán lévő rokonokkal kommunikáltunk. Levelet nemigen küldtünk postán, mert az későn ért oda, inkább egy krumpliba szúrtuk, és azt dobtuk át. Aztán a határőröktől is sok függött, akadt a rendesebbik fajtából is, de a kegyetlenebbikből is. Egyszer az átsétáló Morzsa kutyánkat azért lőtte le valamelyikük, mert azt hitte, levelet küldünk tőle” – eleveníti fel a groteszk történetet Lizák Péter.

Bár jóval fiatalabb, Tóth Lajos polgármester is emlékszik arra a korszakra, amikor gyermekként sokszor elcsodálkozott azon, miért kell két drótkerítés, két szögesdrótháló, boronált rész és számos határőr vigyázza a két szocialista állam barátnépeit egymástól. „Akadtak olyanok, akik átszöktek a határon. A szomszédunkban élt egy Gyuri nevű fiatalember, aki három sör után, virtusból és fogadásból képes volt átszökni a határt. Persze mindig elkapták, három hétig zárkában tartották, majd visszatoloncolták, hogy aztán egy újabb fogadás után az egészet kezdje elölről” – meséli.

A ’89-es rendszerváltások után, amikor a szocialista láger kapui is megnyíltak, a két Szelmenc lakói ismét találkozni kezdtek. De nem a természetes úton személyazonossági kártyával, esetleg útlevéllel, a főút mentén. A két település között 2005 augusztusában végre megnyílt a határ, de addig annak, aki a rokonait szerette volna meglátogatni, északra, a felsőnémeti határátkelőhöz jó nyolcvan kilométeres kerülő utat kellett megtennie.

A szlovák oldalon élőknek akkoriban is érdemes volt leírniuk a vargabetűs kerülőt, hisz a benzinköltségek már az első ukrajnai tankolásnál megtérültek. A Lizákéknak is feltett kérdésünkre, hogy mi olcsóbb odaát, Péter bácsi felesége kapásból adja a kézenfekvő választ: „Minden” – és tölt még egy pohárral a szomszéd országból vásárolt ásványvízből. Kiderül, hogy nem csupán Lizákék és nemcsak teljes Nagyszelmenc, hanem az egész régió Kisszelmencre jár át bevásárolni. Ők is figyelmeztetnek: cigarettát és alkoholt csak módjával lehet behozni az „uniós Szelmencbe”, de egyéb áruból mindenki annyit cipel át a határon, amennyit csak elbír.

A Kárpátaljába került falu lényegében egy korondi kirakóvásár és a tájainkon orosz piacként ismert városrészek keveréke. A fő utcában szinte kivétel nélkül minden egyes ház előtt bódé áll. Akinek meg egy kicsivel jobban ment a biznisz, a lakóházát vagy legalább is annak utcafrontját alakította üzlethelyiséggé. „Anyám, ha feltámadna, nem ismerne a szülőfalujára, nem találna haza” – állítja viccesen Mitra Pál, aki a kisszelmenci forgalmat egyenesen a Las Vegasival hasonlítja össze. Mint mondja, a vásárlók 99,9 százaléka Szlovákiából gyalogol át. Nem csak az „ikerfaluból”, az egész felvidéki régióból ide lépnek át az emberek.

Különben a bevásárlóturizmusból a nagyszelmenci önkormányzatnak is van némi haszna. A faluban, a határ közelében nagy fizetéses parkolót nyitottak, ahol a távolabbról érkezők biztonságban hagyhatják gépkocsiikat. A kisszelmenci boltokban valóban minden lényegesen olcsóbb. Az életszínvonal jóval alacsonyabb Ukrajnában, mint az Unió legszegényebb országaiban. Az emberek kevesebbet keresnek, kevesebbet is költenek. A pénznem szempontjából a kis ukrajnai falu lekörözött jó néhány uniós államot, ahol az euró bevezetése csak távlati álom maradt. Itt viszont mintha nem is a hrivnya lenne a helyi pénznem, Kisszelmencen mindenki euróban gondolkodik, számol és árul.

Korrupt országban minden lehetséges

Senki nem tart a pénzügyi ellenőröktől; a kereskedők gondoskodnak arról, hogy mindig legyen kéznél az ukrán pénznem is. Ha meg nincs, akkor vagy a jól működő csepűtelefonnak köszönhetően már az ellenőr érkezése előtt bezárják a boltot, vagy a finánc emberét is a bevételezett euróból boldogítják. „Mi itt a kommunizmus hét csodájával nőttünk fel. Korrupt országban, mint a miénk, könnyű elintézni mindent. A baj csak az, hogy Ukrajnában már mindent elloptak, ami mozdítható volt, ezért vagyunk ilyen szegények” – kesereg is, meg mosolyog is az öreg Mitra.

A helyieket nem is annyira az életszínvonal aggasztja, sokkal nagyobb fájdalmat okoz a határ megnyitása után húzott újabb, ezúttal uniós vasfüggöny. Egyesek magyar állampolgárságot intéztek maguknak, mások budapesti beutazási vízummal rendelkeznek, ám a nagyszelmenci rokonokhoz való átsétáláskor a szlovák határőrök néha mégis akadékoskodnak. „A fiam Budapesten szerzett schengeni vízummal rendelkezik, a szlovák vámos mégsem akarta átengedni. Azt mondta, ha magyar vízuma van, akkor az Uniót közelítse meg Magyarország felől. Máskor meg abba kötött bele, hogy nem rendelkezik a napi 56 euróval vagy a határ szlovák oldalán nem várja senki, aki érte úgymond jótállna” – panaszolja Rigán István.

Mint mondja, ő már beszélt a kijevi szlovák nagykövetséggel is, ahol egyértelműen neki adtak igazat. A határ menti kis bódéban viszont a határőr meg a vámos a kiskirály. „Mindig a szlovák kedvétől függ, hogy átenged, vagy azt mondja, menjél Magyarország felé” – nyugtázza a férfi. A megoldás a kishatárátlépő volna, csakhogy míg elintézi az ember, beleőszül. „Míg beszerzed, ötször-hatszor körüljárod a világot” – mondogatják a kisszelmenci oldalon élők.