Cenzúra, szólásszabadság és a többi…

A harmincas évek náci vezetése, és a háború után Kelet-Európára kiterjesztett kommunista diktatúrák széles körű politikai és társadalmi cenzúrát alkalmaztak, melyben az egypártrendszerű politikai hatalom a szólásszabadságot maximálisan korlátozta. Még élnek egyesek – bár mind kevesebben –, akik ennek a rendszernek az igazságtalanságait saját bőrükön tapasztalták. (A legszörnyűbb volt a félelem okozta, magadra erőszakolt öncenzúra alkalmazása a művészeti és irodalmi alkotásokban). A ma felcseperedő ifjabb korosztály a kilencvenes évek rendszerváltása után a nyugatról importált demokratikus rendszerrel a szólásszabadság teljes jogát is örökölte.

A 21. század – most már látjuk – az információs társadalom százada lesz. Ez gyakorlatilag azt is jelenti, hogy a sokat emlegetett, és gyakran hiányzó szólásszabadság már közkincssé vált, hiányát senki nem emlegeti, és szinte természetes, hogy cenzúra ne létezzék. Az internet, pontosabban a világháló otthonunk és munkahelyünk után ún. harmadik tartózkodóhellyé lépett elő az emberek nagy százalékánál. (Sokan még azt álmodták, hogy a harmadik közösségi tér majd a könyvtár lesz, de ez egyelőre álom marad). Nos, az internet egy eddig nem tapasztalt szabadságot nyújt a neki hódolóknak, de rengeteg veszélyt is jelenthet a társadalom egészére. A hálón azt tanulmányozzuk, amit akarunk, a Facebookon új barátok, ismerősök tömegét toborozhatjuk, és véleményünket is közölhetjük szinte mindenkivel. A szabad véleménynyilvánítást a sajtó és a médiák valamennyire korlátozzák ugyan, mert igyekeznek jó minőségű „árut” biztosítani az olvasónak, illetve a hallgatóságnak, de a szenzáció kedvéért még a legocsmányabb szidalmak, gúnyolódások is a közvélemény elé kerülnek. A világhálón pedig az ellenőrzés majdnem lehetetlen, még a lehetőségekre sincs elég igyekezet.

A magyar kormány az új médiatörvény segítségével lépést tett az irányba, hogy valamennyire visszaszorítsa a túlkapásokat, a durva hangnemet, a buta reklámokat, az ártó szabadosságot. Egész Európa bírálta a jogszabályt, azt sem tudták, miről van szó, csak szajkóztak a „szólásszabadság” mellett. Az igazság az, hogy a szabadságot, így a szólás, a gondolatok kimondásának szabadságát a legtöbben félreértik. Az emberi viselkedést már az őskorban ellenőrizték, és ehhez tartozott a tabunak minősített és „helytelen” gondolatok szóban vagy írásban történő közlésének a cenzúrája. Az állam és az egyház tiltotta a „felforgató”, illetve az „erkölcstelen” gondolatok terjesztését, mert ez veszélyeztette hatalmukat. A modernkori diktatúrák hatalmuk megőrzése végett a cenzúrát az élet minden területére kiterjesztették, és a törvények megszegőit kegyetlenül megbüntették. Az ember ösztönösen vágyódik egy bizonyos szabadságra, mindig is igényelte a helyváltoztatási és tevékenykedési szabadságot, de a kimondott szó vagy a leírt vélemény korlátok nélküli terjesztését is természetes jogának tartotta. (Filozófusok, pszichológusok a szabadság fogalmát elsősorban a szellem oldaláról közelítik meg, és szerintük a manapság divatos liberalizmus éppen az igazi szellemi szabadság ellenére működik.) Nem véletlenül elmélkedtem a fentiekről. A médiában arról értesülünk, ahelyett, hogy csillapodna, a jövőben újabb és újabb tiltakozási, tüntetési hullámot provokálhat a muzulmánok felháborodása ama bizonyos iszlámellenes amerikai amatőr film miatt. „A nyugati országok követségei ellen elkövetett támadások természetes reagálást jelentenek egy hihetetlen mértékű sértésre” – fogalmaz az arab terrorista honlap. Emberek halnak meg buta felelőtlenség miatt, mert nálunk a sértegetést mint a szólásszabadság természetes tartozékát védi a törvény.

Sokan – még állítólagos szakértők is – bagatellizálják az ügyet, így sokkal egyszerűbb, de a valóság egészen más. Akik azzal érvelnek (és sok politikus teszi ezt), hogy nekünk – mármint a nyugati civilizációnak – csak az iszlám szélsőségesektől, de nem magától az iszlámtól kell félnünk, azok nagyon tévednek. A kereszténység és a mohamedán világ kapcsolata évszázadokon keresztül viszálykodó volt, kisebb-nagyobb szünetekkel állandó háborúzás jellemezte, a két kultúra harmóniája kivételes állapotnak számított. A 20. század sem hozott megértést, megegyezést. Bár ún. jó diplomáciai kapcsolatok léteznek, ennek kimondottan gazdasági okai vannak, egyszerűen egymásra vagyunk utalva (lásd olajmezők). A civilizációk összecsapását sokan jósolják, sokan viszont nevetséges aggodalomnak tartják. Bár a jövőt nem tudjuk kiszámítani, ne hívjuk ki a sorsot magunk ellen feleslegesen, ne provokáljuk azokat, akik bizonyos dolgokra sokkal érzékenyebbek, mint mi, nyugatiak. Korunkban divatos lett a keresztények gyalázása, sőt Jézus személyének a kigúnyolása is. Sajnos a keresztények sem maradnak el erős „bírálataikkal”, néha túl erősen, hogy ne mondjam, otromba hangon támadják az ateistákat, szabadgondolkodókat. (Mintha egy „új középkorban” élnénk, lásd: Umberto Eco). A nyugati kultúrkörben a durva, sértegető, gyalázó szövegek szinte mindennaposak, megszoktuk; fel se vesszük, sőt szórakozunk, mikor egy-egy államfőt a sárba tipornak, legalábbis szavakkal. Ideje megszokni, hogy nem egyedül élünk ezen a csodálatos golyóbison, és a más kultúrkörbe tartozókat nem ugyanaz szórakoztatja, mint minket. Sőt ők bizonyos dolgokon igenis felháborodnak. A keresztények szomorúak, ha Krisztust gúnyolják, de eltűrik, szemet hunynak efölött. A muszlim világ viszont nem tűri, hogy Mohamedet bántsák, náluk a szent prófétának még az emlegetése sem divatos, képeket vagy festményt sem illik róla készíteni. Sokan ezt nálunk buta túlzásnak tartják, de vannak a világban dolgok, melyekről nem érdemes vitatkozni. Lehetünk szabadelvűek, ateisták vagy bigottan keresztények, de bizonyos dolgokat tudomásul kell vennünk, mert ezek – ahogy mondani szokás – objektív valóságok. A két nagy monoteista vallás közel másfél évezrede áll egymással szemben, és a hitvitákon kívül véres hatalmi küzdelmek egész sora követte egymást. A 21. század globalizációs terjeszkedése, melyet kétségtelenül mi keresztények indítottunk, és teljesen nyugati színezetű, nem illik a muzulmán világ vallási, erkölcsi, de még politikai elképzeléseibe se. (Tulajdonképpen a mienkbe sem.) Ezt, kelletlenül bár, de le kell nyelnünk. Ha elképzeléseinket mindenáron a más kultúrkörben, más civilizációkban élőkre akarjuk kényszeríteni, akkor szembe kell nézzünk egy olyan eszkalációval, melynek méreteit és kiterjedését nehéz kiszámítani.

Idős ember vagyok, és alapelveim konzervatívak, de nem zárkózom el a modernitástól, a haladó eszméktől. A világ igenis haladjon a modern fejlődés útján, de lényeges, hogy ne erőltessünk dolgokat, melyek a józan észjárás ellenében történnek. A civilizációk közötti háborúskodást csak akkor lehet elkerülni, ha nem avatkozunk bele más civilizációk életébe, és tiszteletben tartjuk elképzeléseiket vallásról, erkölcsről, életmódról, az egész világegyetemről. Írjuk le véleményünket szabadon, bíráljuk egymást, és ha a másik eltűri, gúnyoljuk, piszkáljuk, tépjük darabokra, de tegyük ezt csakis a „hasonszőrűvel”, a saját fajtánkbelivel, egy adott kultúrkörön belül. A reklám, a pénzszerzés vagy az önmutogatás kedvéért ne tegyünk semmi olyat, amivel másoknak ártunk, és amit később mi is nagyon megbánhatunk. Utáltam a diktatúrák cenzúráit, miatta évtizedekig hallgattam, de, ami most folyik, azt – és most én is szabad szájú leszek – mérhetetlen butaságnak, sőt hülyeségnek tartom. A társadalom ébredjen végre, és öntisztító módon válogassa ki a konkolyt a tiszta búzából!

Hollai Hehs Ottó, Németország