A gazdákat sújtó gondok ellenére ismét nő a juh- és tehénállomány a Kászonokban

Ahogy belépünk Balázs József kászonimpéri portájának állattelepére, csapatostól rohannak felénk a juhászkutyák. Van közöttük mindenféle méretű állat kölyökkutyától birka nagyságú szukáig. Annyi bizonyos, hogy a gazda nélkül nem szeretnék a legelőn találkozni a népes csapattal, még akkor sem, ha a házigazda szerint a bennünket „körüludvaroló” nyáj- és házőrző társaság tagjai közül csak a szelídebbek élnek szabadon.

A kutyák bőrén jól látszanak a műtétek nyomai: az állat lábán, a hát tájékán vagy a nyak körül forrt össze a varrás. A juhosgazda a lábam körül hízelgő egyik eben mutatja, hol varrta össze az állatorvos a nyári medvetámadás után.

Magam sem hittem volna, hogy megmenthetjük őket, de időben jött az állatorvos. Volt olyan, amelyiket a szó szoros értelmében darabokból varrt össze, mindenik életben maradt” – újságolja elégedetten Balázs József.

Kicsiben nem éri meg – Az év szatmári állattenyésztője az összefogásban látja az erdélyi gazdák boldogulását

Szatmár megyében az Év állattenyésztője címet elnyert Böszörményi Attila kismajtényi agrárvállalkozó családi gazdaságában 120 tehénnel termel tejet. Az értékesítést szövetkezetben oldják meg, a közösségi vállalkozás tejfeldolgozó üzemet is tervez.

A juhok már nincsenek ilyen szerencsés helyzetben, mert nem tudnak védekezni a vérengző nagyvad támadásaival szemben. Ha a kutyák nem tudják elkergetni a medvét, és beszabadul a nyájba, húscafatok maradnak körülötte. A kászonimpéri gazda látott már ilyen jelenetet, így tisztában van vele, hogy évente 10–15 százalékos élőállat-veszteséggel kell számolni. És az a jó esztendő, amikor egyetlen pásztor sem sebesül meg. De ilyenkor, télutón sincs azonban biztonságban a juhnyáj. Még alszanak a medvék, de nagy falkákban járnak a szintén védelem alatt álló farkasok.

A vészesen elszaporodott ragadozók a zárt téli karámokba nehezen jutnak be, de a gazdának mindig résen kell lennie, mert ahol hatszáz anyajuhot tartanak, ott nagy a kísértés az éhes farkasok számára is.

Ahogy a gazda megjelenik a juhok között, odasereglik a jószág, várják az eleséget. Az állatokat fakorlátokkal választják szét kisebb csoportokra, hogy abrakolás idején ne rohanjanak a juhászra.

A Kászonokban közkedvelt vörös pofájú berke juhállomány egy része már törzskönyvezett. Több évig tartó folyamat, amíg a szigorú előírások alapján minden tenyész­állat bekerül a „kasztba”. Ezt elsősorban az anya- és apaállatok jóval magasabb ára és a nagyobb állami támogatás miatt tartják fontosnak a gazdák.

Amint kilépünk a juhok téli szállását övező tágas udvarba, a gazda mutatja, hogy a távolban merre húzódik a közbirtokossági erdők körül elterülő több száz hektárnyi legelőjük. Tavasztól késő őszig ott van az állatok szállásterülete és a juhászok otthona. Igaz, nem marad a legelőn őszig mind az öt-hatszáz újszülött bárány: a vadveszély miatt a gazdák arra törekszenek, hogy a magyar és a román húsvét idején lehetőleg minél több bárányt értékesítsenek. Az állat-egészségügyi hatóság által jóváhagyott vágópontokon annyi bárányt vágnak le, ami helyben elkél. Balázsék nem kockáztatnak, hogy az őszire közel-keleti exportra értékesíthető vágóállatokat a legelőn
hizlalják.

A székelyföldi csípős hidegből betelepszünk az elegáns családi ház melegébe. Beszélgetés közben megkóstoljuk az érlelt juhtúrót is, amelyre mostanában nagy a kereslet a faluban, nem csak városon. Igazából nem is kell piacolni, mert elkél háztól. Vendéglátóim szerint azért nőtt meg a bárányhús és a tejtermékek ára, mert az utóbbi években folyamatosan apadt a juh­állomány.

Habár jelentősen nőttek az értékesítési árak, a juhosgazdának mégsem könnyebb az élete, ugyanis nagy gond a munkaerőhiány, nagyon nehéz hozzáértő juhászt találni.

A Balázs család legeltetési idényben 1400 birkára vigyáz, rájuk bízta ugyanis állatait minden kisebb juhosgazda a faluból. Nyáron öt juhászuk viseli gondját az állatoknak, amiért tisztességes fizetést, téli tűzifát és teljes ellátást kapnak a juhosgazdától. Az anyagilag megbecsült foglalkozás ellenére a valamikor vonzó juhászmesterség kiment a divatból, fiatalokat lasszóval is nehéz lenne találni.

Bekapcsolódik a beszélgetésbe házigazdánk lánya, Balázs Tünde állattenyésztő mérnök is, aki a budapesti agrárminisztérium által finanszírozott erdélyi falugazdász-hálózat egyik legfiatalabb tagja. Az ő tisztje a környékbeli gazdákkal tartani a kapcsolatot, találkozókat, gazdatanfolyamokat szervezni, felhívni a figyelmüket a pályázati lehetőségekre.

Kimutatásai szerint bő tíz évvel ezelőtt a környéken mintegy húszezer birkát tartottak, mára ennek kevesebb mint a fele maradt, amiből jó esetben háromezret fejnek.

A Kászonaltízből, Kászonfeltízből, Kászonjakabfalvából, Kászinimpérből és Kászonújfaluból álló 300 négyzetkilométeres Kászonok nevű tájegység gazdag legelőterülete mindig is ideális volt a juhászat számára, az utóbbi években azonban sokan felhagytak az ősi foglalkozással.

A bukaresti agrártudományi egyetemen végzett lány a román fővárosról is mesél. Kezdeti gyatra román nyelvtudásával amolyan csodabogárnak számított, de a tanárok és román évfolyamtársai segítségével hamar belejött a színromán oktatásba, és szép eredménnyel államvizsgázott.

Bevallása szerint azért ment Bukarestbe, hogy román környezetben tanulhasson meg rendesen románul, ami nélkül nehéz boldogulni, ha az ember elkerül a Székelyföldről az ország más vidékeire. Két testvére is a mezőgazdaság mellett döntött: húga szintén Bukarestben tanul mezőgazdasági mérnöknek, öccse pedig erdésznek készül. Balázs József szerint jó tudni, hogy már van, aki továbbviszi a családi állattartást.

A falugazdász elkalauzol a szomszédos Kászonjakabfalvára egy harmincas éveiben járó testvérpárhoz, Kelemen Andráshoz és Istvánhoz, akik nyolcszáz anyajuhot tartanak. A falu szélén kiépített állattelepen vannak húsmarhák is, a fiatal gazdák a több lábon állást próbálgatják. Az utóbbi években a húsmarhának nő az ázsiója, amióta egyre nehezebb megbízható fejőket találni a tejelőmarha-állományokhoz. A tehéncsorda így minimális emberi beavatkozással kint van az év nagyobb részében a villanypásztorral őrzött legelőn.

A Kelemen testvérek is belekóstoltak a székelyföldi fiatalok divatos nyugat-európai munkavállalásába, de a németországi nehéz munka nem győzte meg őket, hogy ez lenne számukra a jövő. Egy nyári idény után hazatértek, és eldöntötték, belevágnak az állattartásba. Habár a szülők és nagyszülők szintjén megszakadt a családi örökség, sikerült kideríteni, hogy dédszüleik és korábbi felmenőik jómódú juhászok hírében álltak. A családi örökségből előbányászott adatok, képek felcsigázták a testvérpár fantáziáját.

Az autószerelői és élelmiszeripari szakérettségivel útnak induló testvérpárral a családi házban szövögetjük tovább a gazdálkodás dolgait. A sikeres fejlesztésekhez hozzájárult a tíz évvel ezelőtt elnyert, fiatal gazdákat megcélzó európai uniós és a magyar kormányforrásokból finanszírozott székelyföldi gazdaságfejlesztési pályázat is.

„Hosszú évek után most kezdjük érezni, hogy megéri a juhászat. Kereslet van a bárányra a hazai piacon, és a közel-keleti exportra is egyre jobb árat fizetnek, ami lendületet adhat a székelyföldi juhászatnak is” – magyarázza bizakodva Kelemen András, aki úgy véli, hogyha az állattartás emelkedő pályája tartós lesz, több fiatal köteleződik el a mezőgazdaság mellett a Kászonokban is.

Vendéglátóim szerint sokan rá fognak jönni, hogy a külföldi munkavállalás vakvágány. Az erdélyi keresetekhez mérve a nyugat-európai bérek soknak tűnhetnek, de befektetés nélkül a pénz hamar elfogy.

Előbb-utóbb itthon kell újratervezni az életet, amit Kelemenék sikerrel meg is tettek.

Jó jel, hogy Kelemenékhez hasonlóan többen térnek haza a községben is. Ahogyan Balas Lajos kászonújfalvi gazda is tette, aki karácsonyfavágó csapatot toborzott, és együtt dolgoztak éveken át Dániában. Főnökei annyira megkedvelték, hogy egy romániai leányvállalatot is rábíztak, miután bejelentette, hogy végleg hazatér Erdélybe. Mára azonban felhagyott az észak-európai céggel, mert úgy véli, a helyi gazdálkodásban nyugodtabb élete lehet.

Gyönyörű húsformájú törzskönyvezett anyajuhait mutatja. Megtakarított pénzéből a szülői örökség mellé termőföldeket vásárolt, mára száz hektár legelő áll a bővülő állatállomány rendelkezésére.

Korábban minőségi érlelt sajtot készített juhtejből, amely a környéken ritkaságnak számít, a gazdák többsége ugyanis csak friss sajtot és túrót értékesít.

Ennek megvan a magyarázata: az érlelt sajthoz nélkülözhetetlen a magas tejhigiénia, amit a juhok kézi fejésénél nehéz biztosítani. Balas Lajos a sok vesződés miatt hagyta abba az érlelt sajtok készítését, és átállt húshasznosítású birkák tartására.

Nyugat-Európát megjárt emberként azt is látja, hogy a versenyképesség érdekében sok mindenen változtatni kell ahhoz, hogy a helyi mezőgazdaságból tartósan meg lehessen élni a Kászonokban. Ez adta az ötletet, hogy több gazdával szövetkezetet jegyeztessen be a termékek közös értékesítésére és feldolgozására.

Szövetkezeti pályázatuk elbírálása folyamatban van, így abban reménykednek, hogy európai uniós támogatással sikerül tető alá hozni a környék első kis vágóhídját, ahol juhot, bárányt, szarvasmarhát és sertést egyaránt lehet majd vágni.

A hús egy részét feldolgoznák, a többit frissen értékesítenék.

„Egy ekkora községben nem csak kis vágóhídra, hanem tejfeldolgozó kisüzemre is szükség van. Gondolkodunk egy közös trágyatárolón, amire szintén szövetkezeti pályázatot nyújtottunk be. Örülök, hogy a gazdák részéről van fogadókészség a közös programokra. Tisztában vagyunk vele, hogy csak összefogással lehet olyan fejlesztéseket megvalósítani, amiből az egész gazdaközösség profitálhat” – mondja ki a fontos végkövetkeztetést a kászonújfalvi gazda, aki sokéves tapasztalatait itthon, szülőföldjén szeretné kamatoztatni.