Útkereső felvidéki magyar borászat – A kommunizmus örökségéről és az újrakezdés lehetőségéről

– Más fesztiválokhoz képest a rendezvényük visszafogottabb. Mennyire sikerül megszólítani a tágabb közönséget?

– Korábban próbálkoztunk „sztárvendégek” meghívásával, de be kellett látnunk, hogy a koncertek nem tesznek hozzá sokat a rendezvényhez, és pluszterheket rónak ránk a szervezésben.

Amikor a fesztivált először megszerveztük, még csak néhány ilyen jellegű rendezvény létezett a Felvidéken, de azóta gombamód szaporodtak, szinte minden falu „borfesztivált” szervezett, ami sokszor csak falunapot takart, komolyabb borászati program nélkül.

A legjelentősebb felvidéki borfesztivált egyébként Kürtön rendezik, több tízezer látogatóval, nagy költségvetéssel, koncertekkel, 50-60 helyi, külföldi és szlovák borász vesz részt rajta. Mi más utat járunk: ragaszkodunk a helyi borászokhoz és kizárólag helyi borokat kóstolhat, aki betér hozzánk. Így aztán inkább csak néhány száz (maximum 1000-1500) borbarát fordul meg ezeken a napokon a kövesdi pincékben, ők viszont nem a nagykoncertek, hanem kifejezetten a borászok és borok kedvéért látogatnak el hozzánk.

– Mit jelent valójában egy borászati egyesület a környékbeli borászok számára?

– A fesztivál előzményeihez hozzátartozik, hogy 2006 óta folyamatosan szervezünk szakmai előadásokat, konferenciákat, szakmai utakat nemcsak a helyi, hanem a tágabb régió gazdái számára is. Újévi Borászati Tanfolyamunkon rendszeresen 120-150 szőlész-borász vesz részt. Ezek a rendezvények, programok számos hobbiborászt ösztönöztek arra, hogy komolyabb szinten kezdjenek hozzá a borászkodáshoz, és vállalkozásokat indítsanak.

– Milyen a felvidéki borászat mai helyzete?

– Felvidéken ma 15 ezer hektár regisztrált szőlőterületet tartanak nyilván, de ez nem pontos adat: ennél jóval kevesebb a kielégítő állapotú ültetvény, egyes hangok szerint ez a szám inkább csak 8-10 ezer hektár közé tehető. A szlovák bortörvény szerint Szlovákia egy nagy borrégió, mely körzetekre oszlik. A körzetek további alkörzetekre tagolódnak, melyek mérete jellemzően pár száz vagy 1000-1500 hektár.

A Szlovákiában regisztrált 609 borászatból legfentebb 138 a magyar tulajdonú. A legkisebb arányban a Kis-Kárpátokban, legnagyobb arányban pedig a Dél-szlovákiai Körzetben élnek magyar szőlőtermelők és borászok. A déli területek a Felvidék legjobb adottságú szőlő-termőhelyei, itt több ezer hektárról beszélünk.

– Hogyan boldogulnak a felvidéki magyar borászok?

– Nehezen, mert nagyon kevés a komoly technológiával felszerelt, nagy kapacitású borászat. Azok inkább a Kis-Kárpátokban találhatók, oda folytak elsősorban a támogatási források, a tőkét is oda irányították. A felvidéki magyar szőlő- és bortermelők speciális helyzetben vannak. Jellemzően kis parcellákon dolgoznak, sokan csak félállásban vagy kereset-kiegészítésként. Az ezredforduló után számos kis-közepes borászat alakult, megszaporodtak a boros rendezvények, ám a lendület újra megakadt. Ennek oka, hogy

A magyar ajkú szőlészek-borászok által művelt területek közelében azonban főleg kisvárosokat, falvakat találunk, közepes vagy alacsonyabb keresettel, és csak egy szűk réteg képes kifizetni a magasabb árú, egyedi kézműves borokat. Másrészt a helyi vendéglátás sem ismerte még fel a helyi termékekben rejlő lehetőségeket. Hiába fordul meg például Párkányban több százezer turista, alig talál helyi bort az éttermekben.

– Milyen forrásokból tudnak fejleszteni?

– Uniós vagy „pozsonyi” forrásokat nem sokan tudtak felhasználni. Természetesen léteznek a mezőgazdaságialap-támogatások és programok, mint például a földalapú támogatás, kisebb kiegészítések (üzemanyag, biztosítás-támogatás stb.), szőlő-szerkezetátalakítás vagy kisebb marketing és eszköztámogatások, de ezek nem teszik lehetővé nagyobb beruházások indítását.

– Mekkora kárt tett a felvidéki borászatban a kommunista időszak?

– A legnagyobb kárt a birtokszerkezetben tette, amit máig nem sikerült teljesen kiheverni. Szétaprózta a birtokokat, felszámolta a működő gazdaságokat. Ehhez hozzájött a második világháború utáni kitelepítés, melynek során elsősorban a tehetősebb réteget, a gazdálkodó és iparos magyarokat próbálták eltüntetni az országból. Később ugyan felvirágzott több helyen is újra a szőlőtermesztés, kisebb parcellákon egészen szép jövedelmet lehetett elérni, mert magasan tartották a szőlő árát, amit az állami cégek felvásároltak.

Az embereket rászoktatta a magas terméshozam hajszolására borászkodás nélkül, legfeljebb saját fogyasztásra készítettek egy-kétszáz liter bort. Azaz alapanyag-termelő réteget neveltek ki, akik a rendszerváltás után nem tudtak mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy a felvásárlási árak csökkentek és a költségek növekedtek. Sokan otthagyták a szőlőterületeket, melyek egy része mára használhatatlan bozóttá vált.

– Milyen kiutat lát ebből?

– A kiutat a családi gazdaságok fejlődése jelenti. Ők már megpróbálnak néhány hektáros területet összevásárolni, rendbe hozni, és a szőlőtermesztéstől a borászkodáson, palackozáson át az értékesítésig, borturizmusig lefedni a tevékenységet.

– Nemzetközi borászatban jártas szakemberként európai borversenyeken is megfordul. A nemzetközi megmérettetésekben milyen szerepük van a kézműves boroknak?

– A borversenyeken a natúrborok, a kézműves borok mára egyre jobban elfogadottabbak, a bírálók kezdenek ráérezni ezekre az értékekre.

Különálló borversenyek, fesztiválok, kóstolók, szervezetek alakultak, melyek a természethű, organikus (bio) borokra teszik a hangsúlyt. Ez egy folyamatosan bővülő, de egyelőre még mindig rétegpiac. Közép-Kelet Európában ráadásul igen szűk az a fogyasztói réteg, mely az ilyen termékek iránt érdeklődik, és meg is tudná fizetni a magasabb árakat. Az „alternatív” borok jellemzően skandináv, távol-keleti, tengerentúli piacon sikeresek, amihez a borásznak nyelveket kell beszélnie, sokat utaznia, komoly erőfeszítéseket tennie. Néhány felvidékinek sikerült áttörni a falat: ilyen például a kürti Sütő Zsolt vagy a muzslai szőlőterületekkel rendelkező Bott Frigyes.

Ezért szinte újra ki kell találni a borvidékeket, újratelepíteni a hagyományos fajtákat, kísérletezni, megtalálni azt az utat, ami sikeressé teheti a borászokat. Ráadásul csak kivételes esetekben áll a folyamat mellé a sokszor ellenségesen viselkedő utódállami apparátus.

– Ön sikeres borász hírében áll a Felvidéken. Hogyan indult a vállalkozása?

– Gyakorlatilag nulláról kellett indítanom a borászatot. Valamikor volt a családban nagyobb szőlőterület, pince is, de ezt a történelem elmosta. A kilencvenes évek végén készítettem első boraimat, frissen végzett szőlész-borász szakmérnökként szerettem (és máig szeretek) kísérletezgetni, új dolgokat kipróbálni. Közben elsősorban borkereskedelemben, bormarketingben dolgoztam, borászati rendezvényeket szerveztem. A 2000-es évek végén fordult komolyabbra a dolog, ekkor alapítottam egy barátommal közösen a céget, melyben ő máig részt vesz kisebbségi tulajdonosként, csendestársként, és kezdtem „hivatalosan is” palackos borokat készíteni.

– Mit kínál a Geönczeöl pincészet?

– Az elmúlt tíz évben folyamatosan bővíttetünk, fejlesztünk, növekszik a szőlőterület, újul az 1882-ben épült garamkövesdi pince.

2,5 hektáron gazdálkodunk, 8-10 ezer palack bort készítünk évente, de ezt szeretném legalább a duplájára növelni. Sok fajtával dolgozunk, hiszen finomítani kell a pince stílusát, meg kell találni a vezérfonalat. A kézműves, természethű vonalat követem, azaz nem használok fajélesztőket, adalékanyagokat, a kénszintet alacsonyan próbálom tartani, és minél inkább organikus alapanyagot felhasználni. Legnagyobb mennyiségben fehérborokat – Zöld veltelinit, Leánykát, Olasz rizlinget, Rajnai rizlinget – készítek, némi rozét és a Kékfrankos, a Szent Lőrinc, a Pinot noir adják a vörösborokat. Legnagyobb figyelmet a Karcsa nevű házasítás kapja, amely hordós-finomseprős érlelésű, nagy testű fehérbor. Készítek késői szüretelésű édes bort is, illetve újabban pezsgőkészítésbe is belekezdtem.

– Milyennek tartja a szlovákiai borpiacot és a borexportot?

– A szlovák borpiac elsősorban a könnyed, gyümölcsös borok irányába ment el, de bővül a kézműves borok részesedése is. A minőségi tételek fogyasztása főként a gazdagabb régiókra (elsősorban Pozsony és környéke) és nagyobb városokra korlátozódik. Mostanában eléggé kusza a helyzet, rengeteg olcsó bor ömlik az országba Magyarországról, Olaszországból. A gyenge piaci szabályozás miatt ezeket a borokat is gyakran helyi termékként adják el.

Körvonalazódik ez a szervezet, remélhetőleg jövő ilyenkor már konkrétumokról is beszámolhatok.