Ötven év az asztalitenisz kötelékében – Interjú Nagy Ferenc edzővel

Ez megtetszett Balázsi Jenőnek, akkor ő volt a hely titkára. Órarendet kezdtünk készíteni, hogy a gyerekeknek legyen egy biztos időpont, amikor asztaliteniszezni tudnak. Nekem volt rá időm, mivel a nyolc óra munka után szabad voltam.

Lassan-lassan kialakult, hogy rendszeres edzések lettek, hetente háromszor-négyszer találkoztunk. Annyira haladtak a fiúk, hogy egy adott pillanatban úgy döntöttünk, elvisszük őket versenyre . A városi sporttanácsnál – mert akkor ilyen létezett – Kovács János volt az elnök, ő szólt, hogy országos zónadöntő lesz Bákóban, el kellene mennünk.

Beneveztünk, kilenc megye volt ott, megvertünk mindenkit. Innen indult az egész asztaliteniszsport Székelyudvarhelyen, ez 1969 őszén volt. A finálét Bukarestben tartották, ott is nyertünk meccseket, de nem tudtunk kimagasló eredményt felmutatni.

Nem volt egyszerű, hiszen dolgoztam, de valahogy elintéztem, hogy elengedjenek letenni a vizsgákat. Könyvek sem voltak, a többiektől kértem el, egy napig tanultam belőlük, másnap jött a vizsga. Ez így ment tíz nap, tíz vizsga, sikerült az egész, így megvolt az edzői oklevél. Nem volt könnyű, az utolsó kettőt le sem akartam tenni, mert nyolc is elég lett volna, de aztán a társak rábeszéltek.

Ez 1970 tavaszán volt. Nyáron az udvarhelyi sportiskola akkori igazgatója, Török Béla megkeresett, és felajánlotta, hogy alkalmaz. 900 lej volt a fizetésem, ő adott 1800 lejt.
Ez volt az igazi indulása a székelyudvarhelyi asztalitenisznek.

– Milyen volt ez az első csapat?

– Az elején azokkal a fiúkkal kezdtünk, akikkel már egy éve foglalkoztam. Ahogy a sportiskola kötelékébe kerültünk, felment a létszám tizenkettőre.

A gyerekek szépen fejlődtek, ifjúsági szinten a legjobbak között voltak. Az első jelentős eredmény akkor született, amikor a fiúk bekerültek a gimnáziumba, mi pedig elmehettünk a felnőtt bajnokság selejtezőjére. Az első versenyen, 1976-ban Sepsiszentgyörgyön sikerült bejutni az A osztályba. Ekkor került fel Székelyudvarhely felnőtt szinten is az ország asztalitenisz-térképére. Azóta pedig tartjuk a színvonalat, minden idényben ott  vagyunk. Ez nem kis teljesítmény, úgy gondolom.

– Az első generációnak köszönhető, hogy a csapat bejutott az országos elitbe. A következő korosztály már más volt?

– Hét-nyolc évvel később jött Fejér-Konnert Andrásék generációja. Fejér Ferenc, Fejér Öcsi. Nekik már könnyebb volt egy kicsit, hiszen nem kellett a nulláról indítanunk. Andris már tizenegy évesen játszott a felnőttek bajnokságában. Nem csupán ott volt, hanem meccseket is nyert. Ők megtartották a pozíciót a pontvadászatban, de nem tudtunk olyan erősek lenni, hogy valahol az elején legyünk. Így a különböző ifjúsági korosztályoknál rámentünk az egyéni diadalra. Akkor a sportiskolák versenye nagyon nívós volt, egyben számunkra a legfontosabb. 

Úgy lettünk elsők, hogy lánycsapatunk nem is volt, egyedül a fiúkkal akkora pontszámot értünk el, amit más települések a fiúk és lányok pontszámainak összességével sem tudtak. Mindig voltak nehéz időszakok, a sportiskolánál az igazgatók közül Török Béla volt az egyetlen, aki az eredmények alapján segített, a többiek már érdekek szerint osztották a pénzeket. Ötvenéves koromban kaptam jogosítványt, három autót használtam el, hogy a gyerekeket versenyekre hordozzam, mikor kifizették a benzint, mikor nem. A pénzemet a felszerelésekre költöttem. A sok munkáért pedig az volt a fizetség, hogy kaptam egy garzonlakást. Még egy normális házat sem érdemeltem meg.

– Azért a sok lemondás, kiadás mellett biztosan sok szépet is adott az asztalitenisz.

– Amit tettem, én tettem.

Minden nagy asztalitenisz-központot sikerült itt-ott elkapnunk. Megvertük az olimpiai központokat, amelyek az országból szedték össze a tehetségeket. Ezek nagy győzelmek voltak. Abban az időben nem volt gond a székely gyerekekkel, ha mondjuk egy bukarestivel kellett játszaniuk. Odaálltak, megverték. Most már attól leblokkolnak, ha meglátják, hogy egy fővárosival sorsolják össze őket. Lehet, a szelekció volt a döntő. Arra sokat adtam, hogy a gyerek értelmes legyen. Az élet pedig úgy hozta, hogy a sportolóim mindegyikéből lett valaki: doktorok, tanárok, értelmiségiek. Most is azt mondom az edzőknek, hogy nézzék meg, ezt a sportot ész nélkül nem lehet művelni. Azaz játszani lehet, csak nyerni nem.

Nyolcévesen egy Top 12-es bajnokságon 9–20-as állásról – mert akkor 21-ig ment egy szett – meg tudta fordítani az eredményt. Akkor tudtam, ebből a gyermekből nagy sportoló lesz. Tele volt a szobája aranyérmekkel.

Szilárd az ifiknél brillírozott, párosban Európa-bajnok lett. Andris a felnőtteknél mutatott maradandót. Két különböző korosztály, kettejük között van szinte húsz év.

– A székely legény alkalmas asztaliteniszre?

A munkára bárkit rá lehet még venni. Sokat változtak a körülmények Udvarhelyen, bár anyagilag most sem ott tartunk, ahol kellene. Van egy edzőterem, ami nagyjából elfogadható, de nem ártana egy nagyobb, több asztallal.

– Nyugdíjasként még minden egyes napot az edzőteremben tölt, amikor teheti, itt érzi jól magát. Jó kezekbe adta át a folytatást.

– Volt erre gondom. Nem voltam önző, mindent átadtam György Istvánnak. Szenzációsan jó szervező, amit elgondol, azt kivitelezi. Most, hogy Szilárd is hazatért, ő az edzésekkel tud sokat segíteni. Ketten jól kiegészítik egymást, így nyugodt vagyok, hogy a jövőkép biztató.