Az évszámok szilveszter éjszaka tűzből, a tavaszi zsendülésig pedig koromból rajzolódnak ki a domboldalon. A globális felmelegedés következtében a hó már csak legfeljebb napokra fedi be a dombot telente.

Látványát a faluban született Balázs Péter festőművész (1919-2003) is megannyi képén megörökítette. Nem meglepő, hogy a Magyarfenesen gyártott sajtok, tejtermékek címkéjére is a Csicsal-domb és a „Kalotaszegi finomság”-felirat került.

Az önkéntes munka öröme

László K. Bélával, a Csicsal Egyesület alelnökével a dombon beszélünk meg találkozót. A Norvégiában dolgozó, de az építkezési munka szervezési részét többnyire a szülőföldjéről irányító fiatalember deszkával a vállán érkezik a Csicsalra, a kastély körvonalait rögzítő kerethez. Elmagyarázza: miután felállították a keretet, derült ki, hogy rendkívül fontos a szög, amelyből a falu felé nézünk. Ezért egy deszkát is hozott, melyre rést vágott, hogy segítsen a kastélynézésben.

László K. Béla lelkesedéssel mesél arról a közösségi szellemről, amely a Csicsal ügyében megnyilvánult Magyarfenesen. Megjegyzi: önbizalomra ad okot, hogy közösségi finanszírozással sikerült megvásárolni a Csicsal csúcsát és a domb oldalából egy oda vezető sávot. Önkéntes munkával alakítottak ki a sávon egy szerpentines utat, mely megkönnyíti a feljutást, most pedig önkéntes munkával készült el a kastély sziluettje.

Hozzáteszi, korábban is mindenki úgy érezte, hogy a közösségé a terület, mert a tulajdonosok soha nem szólították meg a látogatókat.

Személyes motivációiról azt mondja: a Csicsal lábától alig pár száz méterre álló házban nőtt fel, gyermekként állandóan a Csicsalon szaladgált, és az is meseszerűnek tűnt számára, amikor megtudta, hogy a faluban egykor kastély is állt. Serdülőként már kaszálni, családapaként már a gyerekeivel járt a Csicsal oldalába.

Az egyesület alelnöke felidézi, 2020-ban határozták el a dombtető megvásárlását. Az üzlet azonban nem alakult zökkenőmentesen. Négyzetméterenkénti egy eurós vételárban állapodtak meg az eladókkal, de amikor szerződéskötésre hívták őket a helyi kultúrotthonba, a közjegyző jelenlétében szembesültek azzal, hogy az eladók meggondolták magukat, és megduplázták az árat.

László K. Béla úgy véli, a Csicsal megvásárlása a közösségépítés eszközévé vált a faluban. Megjegyezte, az utóbbi évtizedben sokan költöztek a településre. Ez az ügy őket is bekapcsolta a közösségbe, magyarfenesinek kezdték érezni magukat, és kezdtek büszkék lenni a településükre.

A tér rendeltetése

László K. Béla elmondja, Norvégiában látta, hogy helyenként buszmegállókban, parkokban, régi telefonfülkékben, de a tengerparton is szabadtéri könyvtárat hoznak létre, ahonnan bárki kölcsönözhet könyveket. Így jött az ötlet, hogy helyezzenek ki a Csicsalra is egy vízálló könyvszekrényt, és tegyenek bele könyveket, sakkot. Padot is ácsoltak a kilátogatóknak, hogy aki a gyönyörű környezetben olvasna, legyen hova leülnie. A könyvkészlet idő közben bővült. Olyan könyvek is megjelentek a szekrényben, amelyeket a látogatók hoztak fel.

Kérdésünkre, hogy vannak-e olvasók, László K. Béla megemlíti: többször is előfordult, hogy mikor kimászott a dombtetőre, olvasó embert látott a padon, de olyan is volt, hogy fényképet küldtek neki egy sakkpartiról, amit a könyvtárszekrényben őrzött sakkal játszottak. Került a dombra csúszda, és olyan kifeszített szalag is, amelyen az egyensúlyozást lehet gyakorolni. A csúszda rögzítése ottjártunkkor épp elromlott.

Nem sokan tudják, hogy az orgona egy fajtáját a Jósika bárókról nevezték el. Az interneten találtak egy leírást arról, hogy a 19. század végén sok munkával sikerült önálló fajként elismertetni a Jósika-fát, melynek latin neve syringa josikaea. A fa szinte minden portán megtalálható Magyarfenesen, ezért arra kérték a helybelieket, hogy aki fiatal hajtással rendelkezik, adjon egy-két tövet, hogy elültessék a Csicsalon.

Hosszú távú célként a gloriett visszaépítése is megfogalmazódott. Az a megoldás is felmerült azonban, hogy a 21. század lehetőségeinek megfelelően fényből építsék fel, hologrammban jelenítsék meg az egykori építményt.

– emlékszik vissza.

Amint felidézi, a 20. század elején két Jósika testvér: Aladár és Gábor tulajdonában volt az uradalom. Aladárt bolond bárónak mondták a faluban. Ő lett öngyilkos 1914-ben. „Nem volt bolond, csak úgy hívták, leállott a parasztokkal is beszélni” – idézte fel Gyuri bácsi. Gábor fia, István volt a kastély utolsó tulajdonosa. A faluban csak Pisti báróként emlegették.

A falu lakói Kun István vezetésével társultak a kastély megvásárlására, hogy aztán lebontsák az épületeket, és az építőanyagot felhasználják vagy értékesítsék. Gyuri bácsi azt is tudja, hogy a kastély négy tornya közül az egyik toronysapkáját egy helyi ács vásárolta meg.