Nyárád menti emlékezés a Don-kanyar hőseire

Kilenc katona, két huszár és néhány civil gyalog tette meg a távot Székelysárdtól Csíkfalváig, felidézve a doni csaták utáni visszavonulást, a gyilkos téli időben az életért való menetelést.

A csíkfalvi önkormányzat és a nyárádszentmártoni unitárius egyházközség által szervezett emlékünnepség keretében a szervezőknek és a túrán résztvevőknek emléklapokat adott át az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete.

Vasárnap kéttucatnyi hagyományőrző (világháborús katona, honvéd és lófő székely) vonult fel Nyárádszentmártonba, ahol a világháborús hősök emlékművénél hajtottak fejet azok előtt, akik az életüket adták a hazáért. Kiss Sándor unitárius lelkész az emlékezés fontosságáról szólt.

Emlékezni kell olyan eseményekre, amikor fegyver helyett szeretteink kezét szerettük volna fogni, és helyzetekre, amikor olyan ügyért szenvedtünk, amelyhez semmi közünk nem volt, mutatott rá. Így kell emlékezni az 1943. január 12-én elszabadult Don-kanyari pokol áldozataira is, mondta. Benkő József történész a 2. hadsereg helyzetéről, a doni hadmozdulatok és visszavonulás szervezetlenségéről és a kegyetlen fagyhalálról szólt.

A doni katasztrófa

1943. január 12-én kezdődött a második világháborúban a szovjet Vörös Hadsereg támadása a Don-kanyarban, melynek során napok alatt szinte teljesen megsemmisült a 200 ezer fős 2. magyar hadsereg – ez volt a magyar hadtörténet legnagyobb veresége. A 2. magyar hadsereget német követelésre, kormányközi egyezmény alapján küldték ki a keleti frontra.

A magyar csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, és július 7-én érték el a Dont. A kifáradt egységek itt védelembe mentek át a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométernyi szakaszon. A nyár folyamán sikertelenül kísérelték meg a folyó nyugati partján megmaradt szovjet hídfők felszámolását, a harcokban 30 ezer embert vesztettek. A vezetés már ekkor felismerte, hogy a katonák képtelenek ilyen hosszú frontszakasz védelmére.

A beígért fegyverzet és felszerelés viszont a tél beálltával sem érkezett meg a németektől, akik 1942 novemberében a sztálingrádi csata miatt elkezdték csapataik kivonását a doni térségből. A szovjet 40. hadsereg 1943. január 12-én mínusz 30–35 fokos hidegben lendült támadásba az urivi hídfőből kiindulva, és már aznap 8–12 kilométer mélyen beékelődött a magyar védelembe. A német hadvezetés nem vetette be az arcvonal ezen részén állomásozó egyetlen tartalékát, de a visszavonulást is megtiltotta.

Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a 2. magyar hadsereget. Az arcvonal felbomlott, eluralkodott a pánik. A gyakorlatilag már nem létező 2. magyar hadsereg 1943. január 24-én „vált ki az arcvonalból”. Jányt a jórészt fegyvertelen, demoralizált katonák nyomorúságos látványa e napon késztette hírhedt hadparancsának megfogalmazására: „...a 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét”.

A katonákat gyávasággal vádolta, és a „rend helyreállítása” érdekében a helyszíni felkoncolást is engedélyezte. A megalázó és igazságtalan parancs akkora felháborodást keltett, hogy sok helyen ki sem hirdették, maga Jány április 4-én nyilvánította semmisnek, és helyettesítette újjal. A hadsereg életben maradt katonáit március 5-én hátravonták a Dnyeper folyó nyugati partjára, hazaszállításuk április 6-ától május 30-áig tartott.

A doni veszteségekről nem állnak rendelkezésre pontos adatok. A 2. magyar hadsereg mintegy 93 500, más források szerint 120 ezer, illetve 148 ezer főt vesztett, az elesettek és a fogságba kerültek pontos száma sem ismeretes. A doni katasztrófa a magyar hadtörténet legnagyobb veresége, idegen földön, idegen érdekekért magyar katonaság a keresztes háborúk óta nem harcolt ilyen messze a hazától.